Mihályi Katalin

újságíró

 

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ tanulmánya

 

Hogyan alakította a sajtó a vajdasági magyarok önképét?

 

Identitás és kultúra, identitás és művészet – kisebbségi létben. Hogyan, mi módon? A magyarság az 1920-as trianoni döntés nyomán Bácskában, Bánátban és Szerémségben jugoszláviaivá, vajdaságivá vált, kisebbségi sorsra jutott. Már 1918 késő őszén megkezdődött az itteni magyarság kálváriája. A szerb hatóságok a magyar közalkalmazottakat elbocsátották, kényszernyugdíjazták, akiket meghagytak munkahelyükön, azoktól azonnali hűségesküt követeltek, az iskolákat államosították, és ezekből kitiltották a magyar szellemiséget. A magyar elit tagjai közül ezekben az években nagy számban a Magyarországra való áttelepülést választották, de arra is volt példa, hogy a magyar tisztviselőket tömegesen tették át a magyar határon. A vajdasági magyarság minden tekintetben megszenvedte, megsínylette, hogy 1918 és 1924 között mintegy 45 ezer iskolázott tagja hagyta el a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Majd 1944/45-ben a jugoszláv kommunista partizánalakulatok által a magyarokkal szemben elkövetett tömeggyilkosságok mértek súlyos csapást a vajdasági magyarokra, mindenkinek volt olyan családtagja, rokona, szomszédja, aki áldozatául esett a vérengzéseknek. S e traumákhoz járult a II. világháborúban való kollektív bűnösség vádja is, évtizedeken át ki nem mondott elvárás volt velük szemben a történelmi-, nemzettudatuk visszaszorítása, elfojtása. Tudjuk, sokan irigyelték a 70-es, 80-as években más régiókban a vajdasági magyarokat, de akik ezeket az évtizedeket itteni magyarként élték meg, pontosan tisztában vannak azzal, mi volt a máz és mi a valóság, mi minden számított tabunak, milyen korlátok között volt lehetséges az önkifejezés, a saját érvényesítése, érvényre juttatása. Az egyéni- és a kollektív nemzettudatot súlyos örökség terhelte évtizedeken át. A tapasztalatok generálta félelem, a határok feszegetése, a mit lehet?, a hogyan lehet?, a meddig lehet elmenni? kérdése állandóan jelen volt a vajdasági magyar értelmiség, az alkotók körében.

A politika, a társadalmi-politikai körülmények hatása a kultúra, a művészet, a nemzeti azonosságtudatnak a művészet révén való kifejezése tekintetében is markánsan megmutatkozott.

Bányai János ezt a következőképp fogalmazta meg: ,,A kisebbségi helyzetbe került nemzeti közösségek évek során kidolgozott mindhárom kanonikus önigazolási kísérlete – a hagyománytalanság megtapasztalása, a helyi kulturális jelrendszerek értékvilágának felnagyítása és a külső, az „idegen” kultúra fokozott, legtöbbször nem kritikus elsajátítása – egyenesen a veszélybe sodort, a veszélyeztetett kultúra megtapasztalásából következett, abból, hogy a közösség egyrészt nem számíthatott semmiféle újrarendezésre, pedig erősen éltek a visszarendeződés mostanáig is létező illúziói, másrészt pedig a közösség el- és magárahagyatottságának megtapasztalásából. Ezért kerülhetett sor a mostanáig fenntartott sajátnak szüntelen keresésére, de semmiképpen sem a vele való szembesülésre, vagyis semmiképpen sem a kulturális igények kritikájára. Ellenkezőleg, a kultúra veszélyeztetettségének megélése a kisebbségi közösségek számára a kultúra felértékeléséhez vezetett, mind a gazdasággal, mind a politikával szemben. A kisebbségi kultúra veszélyeztetettségének megélése, minthogy a kultúra a történelem és a valóság megtapasztalásának, de ebben az esetben nem kritikájának nélkülözhetetlen tényezője, minden másnál fontosabbá vált a kultúra őrzése és ápolása, minthogy benne még a sorozatosan megélt vagyoni kisemmizés, a gazdasági háttérbe szorítás, az intézmények, főként az iskolák részleges felszámolása eszközéhez nyúló (többségi) intézkedések hatásának gátját, a velük szembeni ellenállás esélyét vélték felismerni.”[1]

Arra, hogy a művészeteknek milyen nélkülözhetetlen szerepük van a nemzeti identitás ápolásában, megélésében, elsőként szolgáljon erre egy kevésbé ismert példa. 1920-ról van szó, amikor az itteni, itt maradt magyarság a trianoni döntés minden negatív következményét nap mint nap megtapasztalja, és miközben 1920 augusztusában az újságok arról írtak, hogy aki a magyar „honosságot” tartja meg, az a trianoni békeszerződés értelmében köteles elköltözni Jugoszlávia területéről, Szabadka zenei életében egy olyan esemény történt, amely egyetlen sajtótermékben sem jelent, jelenhetett meg: Lányi Ernő zeneszerző tudta, a magyar himnusz nem hangozhat el augusztus 20-án, ezért, hogy a cenzúrát kijátssza, 1920. augusztus 19-én éjjel megírta Meditáció Erkel Hymnusa felett című művét, és ez hangzott el másnap a Szent Teréz székesegyházban.[2]

Ugyanez volt a helyzet a magyar nyelvű színjátszás terén is. Hiszen a művészeti ágak között kiemelt szerepet játszik a színház, mint a közönséggel való érintkezés legközvetlenebb, leghatékonyabb eszköze. Mint ismeretes, hivatalos színház a trianoni döntés után kisebbségi nyelven nem működhetett, s hatóságilag tiltották meg a magyarországi társulatok vendégszerepléseit is. ,,Ezt pótolandó fejlődött ki a műkedvelő színjátszás hálózata, 1940-re a Jugoszláv Királyság területén nem kevesebb, mint 126 helységben tartottak műkedvelő előadásokat. Ennek a Belgrádtól a kis, eldugott szerémségi vagy szlavóniai helységekig terjedő magyar nyelvű országos színjátszói hálózatnak legjelentősebb állomáshelyei Szabadka, Zombor, Becskerek és Újvidék voltak, ahol egyidejűleg nemcsak több társulat, egylet működött, hanem szinte profi szintű és rangú együttesek tevékenykedtek. Közülük is elsősorban a szabadkai Népkört kell említeni, amely még 1872-ben alakult, de igazi szerephez a két háború közötti évtizedekben jutott. A Népkörben több egykori hivatásos színész mellett igen tehetséges műkedvelő gárda jött össze, akik Garay Béla és Szabó Márton irányításával működtek, közülük többen tagjai lesznek az 1945-ben alakult első önálló társulatnak.[3]

Ha az identitás és művészet kapcsolatát, kölcsönhatását vizsgáljuk, az irodalomnak vitathatatlanul markáns szerep jut. Bori Imre a vajdasági (jugoszláviai) magyar irodalom megszületése kapcsán leszögezi: ,,Trianon ténye hívta elő az új irodalmi képződményeket az úgynevezett utódállamok mindegyikében. A kezdeti időszakot az örökölt szellemi állapotok jelentős módon befolyásolták. A rendszeres könyvkiadás hiányát egészen 1944-ig nem sikerült pótolni, a kérészéletű folyóiratok után, amelyek a pezsgő irodalmi életet serkentették, csak az 1930-as években születtek több évig, tehát tartósan megjelenő folyóiratok, így a Kalangya 1932 és 1944 tavaszáig, a Híd pedig 1934-től a háborús időszak okozta megszakítással ma is megjelenik. De az sem mellékes tényező, hogy sokáig nem volt központja a vajdasági szellemi életnek. Bácskában Zombor (a volt megyeszékhely) helyett Szabadka került előtérbe, ellenben a közigazgatási központ Újvidék lett, s fokozatosan szellemi központtá is vált, a Bánságban pedig a volt torontáli megyeszékhely, Nagybecskerek (később Petrovgrád, majd Zrenjanin néven) szerepe is fokozatosan háttérbe szorult, pedig az első kezdemények érdeme Becskereké, ahol 1920-ban Közakarat címen indul lap, majd ugyanebben az évben még a Renaissance is, 1922-ben pedig a Fáklya jelenik meg, de ezek már csak pár számot megért kezdeményezések, akárcsak Újvidéken 1922-ben az Út Csuka Zoltán szerkesztésében az avantgárd törekvések szócsöveként. Szabadkán jelent meg a Bácsmegyei Napló című napilap, amely tőkeerős lapkiadó vállalat volt, de néhány könyv kiadására is vállalkozott.”[4]

Majd jött a II. világháború időszaka, bosszú, tömeges kivégzések, a délvidéki vérengzések sok ezer magyar áldozatát gyászolta a magyarság. Ismét Bori Imrét idézzük: A korszak végén a délvidéki magyarság ugyanott volt, ahova az első trianoni békeszerződések élni rendelték.[5]

A Magyar Szó napilap első száma, Szabad Vajdaság néven 1944. december 24-én jelent meg Újvidéken. Ahogyan Kalapis Zoltán A Magyar Szó fél évszázada című könyvében fogalmaz: két hónappal a partizánok bevonulása után, amikor a közelben még állt a szerémségi és a szlavóniai front. (…) Politikai döntés hozta létre, szóbeli utasítás nyomán jött a világra, úgy is mondhatnánk, hogy partizán módra. (…) Ez természetesen egyszólamú, egypárti sajtószerv lett, más nem is lehetett, a fegyverek ugyanis eldöntötték, kié lesz a hatalom és az igazság.”[6]

Mint már említettük, annak semmiféle sajtótermékben sincs nyoma, hogy 1920. augusztus 20-án a szabadkai Szent Teréz-székesegyházban mégis elhangzott a magyar himnusz, ha feldolgozásként is, de elhangzott. Érdekesnek tűnik bepillantást nyerni abba, hogy 30 évvel később, 1950 augusztusában hogyan foglalkozott a kultúrával, művészetekkel. Habár ez abban a korszakban elképzelhetetlen volt, de esetleg augusztus 20-a kapcsán legalább valami rejtett utalás, említés történik-e Szent Istvánról, a kenyér ünnepéről. Augusztus 18-án egy, a mai olvasó számára erősen félrevezető címmel – Kenyérünnep –  jelenik meg egy rövid tudósítás arról, hogy a kishegyesi Petőfi Sándor Földműves Szövetkezetben beszámolót tartottak az elmúlt fél évi fáradságos munkájuk eredményéről. Habár a hétköznapi lapszámok csak igen kevés kulturális jellegű hírt, írást közölnek, a vasárnapi számban helyet kap az irodalom. Így az 1950. augusztus 20-ai számban Papp Endre Macskatüsök című elbeszélését olvashatjuk, valamint Gál László A középkorúak című tárcáját. Egy, a zágrábi és belgrádi lapokban fellángolt vitára reagált, amely lényege, a tárca szerzőjének megfogalmazásában: „(…) költő és író a tömegek életét élje- és írja-e, vagy „önmagát” függetlenül a kortól és világtól… Harcos idők ezek, sebesen fut át az ereken a forradalom forrása – de maga a vita sokezer éves már…” – szögezi le, s a Híd januári-júliusi számaira tér ki, ahonnan hiányolja azoktól a középkorú íróktól való közlést, akik egykoron e folyóirat szerzői voltak, és a szociális igazságtalanságokra mutattak rá. Szintén az augusztus 20-ai számban A magyarországi kisebbségi politika a tények tükrében című kommentár, amelynek szerzője ismeretlen, leszögezi: ,,A tények azt bizonyítják, Magyarországon a nemzeti kisebbségek kérdése, különösen ami a délszláv kisebbségeket illeti, nincs megoldva.” A szeptember 8-ai számban Magyar becsület címmel jelenik meg vezércikk, s megdicséri a vajdasági magyarságot, mert szépen írattak népkölcsönt. Kapunyitás előtt címmel, Hatodik idényére készül a szuboticai Magyar Népszínház alcímmel adja hírül szeptember 20-án a napilap az új évad megkezdését, és beszámol arról, hogy Ibsen Kísértetek és Moliére Tartuffe-je mellett 4 jugoszláv darab és 4 vajdasági magyar szerző darabja is szerepel a repertoáron. Roppant fontos a beszámoló zárómondata: „A szuboticai Magyar Népszínház nem láthatja el egész Vajdaságot. Még három színház kellene” – szögezi le a tudósítás szerzője.

Persze a gazdaság, a mezőgazdaság fejlesztése az elsőrangú feladat, a kulcsszavak a társadalmi tulajdon, a kollektivizálás, a technika fejlődése (például a zágrábi árumintavásáron látott fotocellás vonat, rádiótelefon és egyéb, külföldi különlegességek nagy teret kapnak a napilapban). A gazdasági fejlődés, még inkább az ideológia az, amelynek a művészetet is alá kell rendelni. És ezt mindenütt hirdetni kell, a Hídban 1950 áprilisában Cvetko Malušev jegyzi a Magyar könyvkiadás az új Jugoszláviában című írást, amelyben a következő olvasható: „Hazai kiadású magyar könyv a régi Jugoszláviában kivételes jelenség volt. Holott a könyvkiadás hatásos fegyver, melynek a segítségével hatni lehet a tömegekre, és ha ez a hatás társadalmi fejlődés pozitív erőiből indul ki, mélyreható társadalmi változásokat készít elő. A felszabadulással a művészi életünk jelentősen átalakult, az új gazdasági-társadalmi viszonyok szocialista jellege alapvetően meghatározza kulturális, irodalmi és művészeti életünk sajátosságait. A művész szabadsága az új társadalmi viszonyok között nem „látszatszabadság”, hanem valós szabadság. Az alkotóművésztől függ, megtalálja-e helyét az új társadalmi viszonyok között.”

Az irodalmi élet továbbra is a cenzúra és öncenzúra hatása alatt születik. Kanyarodjunk vissza a Híd 1949-es 1–2. számához, s ebben a Színek és képek az írókongresszusról című íráshoz, amelyben Majtényi Mihály egyebek között a következőket írja: „Miben jár el helyesen az irodalom? A dekadenciát és formalizmust már levetették írásaik, de a nyomok még elvétve fellelhetők. Azon kell lennünk, hogy ezek a nyomok is eltűnjenek. Szocialista-realista irodalmat kell akarnunk, a valóság igazi ábrázolását, tele emberi elemmel, emberi valósággal, nem hiányozhat a természet sem, a szerelem sem, ettől teljes az emberi valóság. Mert a valóság ábrázolása körül újabb hibába estünk: tematikus szűkkörűség, sematikus és sokszor a valószínűtlenségig terjedő emberábrázolás, ezek az új betegség tünetei. A forma és tartalom egységét még nem sikerült maradéktalanul megvalósítanunk. Drámáinkban is, hogy csak egy példát mondjunk, még mindig a strindberg-ibseni szobalevegő és párbeszéd dominál, holott életünk már rég elhagyta ezeket a szűk kereteket, kivonult a gyárakba, munkahelyekre, gyűléstermekbe, szabadba. Pedig minden kor irodalma csak akkor hiteles, ha színterét oda viszi, ahol a valóélet folyik.” A fiatal magyar írók is az ifjúsági irodalommal kapcsolatos vitában azt vallják, a nagy elődök nyomdokaiba kell lépni, s kik a nagy elődök? Petőfi, József Attila, Ady Endre költészete mutatta meg az irányt a fiatal magyar íróknak. A Híd 1950-es számában Toldi György arról értekezik, hogy van-e vajdasági magyar nyelv. Ebből idézünk: Befejezésül megemlíteném, hogy Debreczeni cikkének a Jugoszláviai magyar nyelvünk címet adta. „Jugoszláviai magyar nyelv nincs, mint ahogy nincsen romániai, franciaországi… magyar nyelv sem, de nincsen magyarországi magyar nyelv sem. Ellenben beszélünk tájegységek szerinti dunántúli, tiszántúli, erdélyi magyar nyelvről, s így vajdasági magyar nyelvről is. Ha országos viszonylatban említjük, így mondjuk: a jugoszláviai magyarság nyelve.”

A Híd ugyanebben a számában a 761. oldalon számol be a vajdasági képzőművészek IV. kiállításáról. Mint B. Szabó György szóvá teszi, a vajdasági magyar alkotók közül csupán három állított ki: Ács József két figurális képe, Ruzsicska Pál és Husvéth Lajos akvarelljei szerepelnek. „A vajdasági magyar festők gyenge szereplése, a kiállításról való távolmaradása komoly figyelmet érdemlő tény. Szükséges mielőbb vizsgálat tárgyává tenni képzőművészeink munkafeltételeit és hathatós segítséget nyújtani anyagi és erkölcsi tekintetben egyaránt”– írta B. Szabó.

1952 végén a jugoszláv írók Ljubljanában megtartott harmadik kongresszusán Miroslav Krleža A művészi alkotás szabadságáról címmel tartott beszédet. Erről részletes beszámolót írt a Hídba Herceg János, aki így foglalta össze Krleža előadásának lényegét, és egyúttal kitűzte a célt is: A vajdasági magyar irodalomnak, a vajdasági magyar írónak a jugoszláv szellemi élet részeként „meg kell találni művészi alkotásához a szabad és független közlési formát, mert csak így érheti el népe érdeklődését s csak így biztosíthatja fennmaradását”. Mindez már új hangnem, egy új korszakot jelez.[7]

Tíz évet érdemes előrelépni az időben, a Magyar Szó 1960 júliusában már Fellini Édes élet című Egy film élete a botránytól a sikerig című művét közli naponta felső folytatásos tárcaként. Az alsó tárca pedig Remarque-tól a Szerelem és halál órája. Az említett év augusztus 6-án Fehér Ferenc, a napilap újságírója a Forum Könyvkiadóval foglalkozik, és arról számol be, hogy „A jövő évre szóló tervek között ott szerepel elsősorban a vajdasági magyar íróktól beérkezett vagy remélt minőségi kéziratok kiadása. A szerb, horvát és szlovén irodalomból a legjobb régi és új címek magyar nyelvű megjelentetését továbbra is szorgalmazza a Forum. Hézagpótló, sőt úttörő kiadvány lenne szerb nyelven Szerb Antal magyar irodalomtörténetét megjelentetni.” Ez valószínűleg a politikai, diplomáciai kapcsolatok enyhülésének következménye, és az akkoriban igencsak ritka jelzések egyike, hogy a vajdasági irodalmon túlmutatóan az itteni magyarságnak van anyaországa is, és az jelentős irodalomtörténeti hagyománnyal rendelkezik.

1950. július 16-án arról számol be a napilap, hogy Sinkó Ervint a zágrábi Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjává választották, majd 1960-ban híradást olvashatunk arról is, hogy a Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Ez még valószínűleg nem a későbbi évtizedekben érvényesülő „kulcsrendszer” megnyilvánulása, amikor a politikai, de kulturális életben is ügyeltek arra, hogy egy-egy nemzet, nemzetiség képviselői az adott nemzet, nemzetiség számával arányosan képviseltesse magát egy-egy testületben. Nem tudni, de az akkori politikai és kultúrpolitikai viszonyokat ismerve feltételezhető, hogy Sinkó irodalmi, irodalomtörténészi, tanszékalapítói munkássága mellett valószínűleg a megválasztásakor nyomott a latban a magyar Tanácsköztársaságban játszott szerepe, és a Népfelszabadító háborúban való részvétele, a sztálinizmusról írott könyve, de bizonyára az is, hogy Miroslav Krleža köréhez tartozott. Ez nem csorbítja, még véletlenül sem kicsinyíti Sinkó vitathatatlan érdemeit, de az világos, hogy abban az időben komoly politikai átvilágítás, a politikai alkalmasságról való megbizonyosodás után válhatott valaki egy ilyen rangos testület tagjává.

 A vajdasági magyar irodalom két világháború közötti létéről, szereplőiről ritkán, leginkább a Híd folyóirat vonatkozásában történik említés, főként Herceg János írásaiban.1960. július 17-én a Magyar Szóban ő az, aki Szirmai Károlyról novelláskötete kapcsán a következő sorokat veti papírra: „Szirmai Károly a két világháború között a vajdasági magyar irodalom vezető egyénisége volt. Szenteleky halála után ő vette át a Kalangya szerkesztését. Önmagával szemben tanúsított szigorát igyekezett másokkal is elfogadtatni. Amennyire lehetett, a dilettantizmus ellen küzdött, de mindenkor meghajolt a tehetség előtt. Mindig, mindenkor szem előtt tartotta azt a tényt, hogy vajdasági magyar folyóiratot szerkeszt.”

Amíg a II. világháború utáni években még – valószínűleg inkább kényszerből, mint meggyőződésből – olyan számonkérések is helyet kaphattak a napilapban, hogy a kevésbé tehetséges, ám a harmincas években megbízható elvtársnak bizonyult szerzők kevesebb publikálási lehetőséget kapnak, addig a hatvanas évek elejére már a magas kultúra térhódításának vagyunk tanúi. Kalapis Zoltán rendszeresen tudósított a pulai filmfesztiválról, és 1960. július 16-án arról számolt be a lap, hogy beválasztották a kritikusok és újságírók kilenc tagú bizottságába. A Magyar Szó e számában Adalékok egy vita anyagához címmel arról olvashattunk, hogy Tomán Lászlónak a művelt emberről írott cikke, úgy látszik, élénk vitát fog kiváltani. És mivel a jelenségek soha nem mutatkoznak meg elszigetelten, az olvasás kapcsán megpendített gondolatok is egy sor más kérdést is felvetnek: művelődéspolitikait, irodalmit, nevelésit, szociológiait, technikait. ,,Az elmúlt korok a népkönyvek és az exkluzív magas irodalomnak a kettősségét hozták létre, a XX. század a gyakorlati technikába feloldott természettudományokat teremtette meg és elszaporította a technikai érdeklődésű embereket. Ezek, mint korunknak méltatlan jelenségeit, elvetik a verset, és nem kívánják a meditáció gyönyörűségét” – idéz a névtelen szerző Tomán írásából. Ez az írás előfutára, jelzése is lehetne azoknak az írásoknak, amelyek a kulturális és civilizációs fejlődés kétarcúságára, valamiféle versenyfutására irányítják rá a figyelmet.

Mint említettük, a két világháború között hivatásos kisebbségi társulat nem működhetett a királyi Jugoszláviában. A szabadkai hivatásos magyar színjátszás 1945-ös megalakulása után élénk színházi élet alakult ki. 1960 augusztusában Dévics Imrével, „a szuboticai Népszínház” magyar együttesének igazgatójával az új idényről beszélgetett az újságíró. Mindössze egy hazai, tehát vajdasági magyar szerző bemutatóját vetíti elő: Braun Istvánt, és Kis bűnök című vígjátékát. Viszont az is kiderült, hogy az előző évadban tíz bemutató volt, és több mint 240 előadást tartottak, és ami miatt létjogosultságot nyer, hogy említjük ezt a tényt, az az, hogy az előadások több mint felét vidéken játszották. Akkor a tájolás a muravidéki, szlavóniai magyar településeket is jelentette, tehát több mint száz helyszínen hangzott el a színpadról a magyar szó.

Az 1960. augusztus 7-ei Magyar Szóban Véleményem szerint felcímmel Erdélyi István tollából figyelemre méltó írás látott napvilágot Regényt írni kockázat címmel. Az írás alcíme: A kiadó, az író és az olvasó. A Forum meghívott vendégekkel kibővített szerkesztőbizottsági ülésére reflektál, ahol »megemlítették, hogy egyik legismertebb írónktól elvárnánk, hogy egy magyar regényben megadja napjaink társadalmi életének irodalmi képét. Egy másik írónk íróasztalában egy félkész regény áll, de nincs rá remény, hogy belátható időn belül befejezi. Egyik humoristánkról azt mondták, hogy felaprózza a tudását ahelyett, hogy nagy lélegzetű írásokkal állna elő. És mindenek csattanójául egy ilyen mondat: „Regényt írni kockázat!” És a konklúzió: „Véleményem szerint ne bántsuk az írókat.”« Persze az nem derül ki, hogy miért kockázat regényt írni: azért, mert nem jelenik meg, kárba vész a kézirat, vagy pedig politikai szempontból kockázatos, mert a társadalmi jelenségek túl mély, túl kritikus bemutatása kiválthatta a hatalom haragját. Akkoriban a korábbi időszak egyes történéseinek, igazságainak felemlegetése teljesen elképzelhetetlen volt, és valószínűleg a legnagyobb kockázatot hordozta, de tény, hogy az 1944-es véres események szemtanúi, túlélői voltak ezek az írók, akikről sok évtizeden át nem írhattak. Nem tudni ki rejtőzik az egy verseci olvasó megjelölés mögött, aki az említett vitában részt vesz, s az sem derül ki, hogy tényleg verseci magyar irodalombarátot, esetleg írót, újságírót rejt-e a névtelenségbe burkolózó szerző: „Mert a világ bizony tele van igaztalansággal. Az én véleményem szerint az író igenis írja meg őket, adja tudtunkra, hogy még mindig léteznek. Az életigazságokat megíró költő a maga módján közli. Őket nem lehet egyenruhába öltöztetni, azt sem lehet követelni, hogy olyan dolgokat írjanak, amelyeket nem belső kényszer hívott életre. S ha az író, költő a maga problémájával foglalkozik, miért ne érdekelne az bennünket is? Az írók is emberek, közülünk valók”.

Az olvasó örömmel fedezi fel, hogy a Magyar Szó vasárnapi számában Németh István karcolatait, elbeszéléseit, Burány Nándor irodalmi tárcáit, Ács Károly, Urbán János, Dési Ábel, Gulyás József verseit olvashatja, de kevés a vajdasági magyar szerző. 1960. augusztus 25-én jelent meg Vukovics Géza interjúja Varga Istvánnal, a noviszádi rádiódráma művészeti vezetőjével és rendezőjével: „Tudomásunk van arról, hogy négy vajdasági magyar író hangjátékot ír, ha elkészülnek a darabjaikkal, mondhatom, soron kívül műsorra tűzzük őket, természetesen ha megfelelnek a feltételeknek” – nyilatkozta. A tényen kívül, hogy milyen fontos az, hogy a mi szerzőink ősbemutatóira kerüljön sor a rádióban, feltűnik még valami: a vajdasági magyar szókapcsolat, amely – a korabeli újságokat olvasgató mai embernek azonnal feltűnik – igencsak ritkán jelenik meg akkoriban. A noviszádi oldalon augusztus 27-én Sztáncsics András Piroskától a Lajkáig címmel, Megnyílt a Forum díszes berendezésű könyvkereskedése alcímmel megjelent híradásában egyebek között a következő olvasható: „Ha jó nagyapám föltámadna poraiból, örömmel állapítaná meg, hogy ugyanott, abban az épületben, ahol a hajdani Urbán könyvkereskedés 100 éven át árusította a könyvet, ma új keretben, új célok felé törve, szintén könyvek, szép kötésű, kizárólag nemes tartalmú könyvek sorakoznak a mennyezetig a polcokon.” Ez azért figyelemreméltó, mert a kollektív, az állami tulajdon volt az egyetlen elfogadható tulajdonforma, s a valamikori kapitalistákat, gyártulajdonosokat, kereskedőket csakis negatív jelzőkkel illett emlegetni, most pedig itt a puszta tényközlés, hogy a tartományi székvárosban egy Urbán nevű magyar családnak sok évtizeden át volt egy magántulajdonban levő, bizonyára jól menő könyvesboltja. Szintén – az akkori viszonyokat ismerve – a merészség határait súrolja az, ahogyan a néhány évvel korábban megszüntetett topolyai hivatásos színházat emlegeti e lapszámban A. T. (feltételezhetően Almási Tivadar). Mint tudjuk, a vajdasági magyarság máig arculcsapásként éli meg, hogy egy tollvonással megszüntették a topolyai, nagybecskereki, zombori hivatásos magyar társulatot. Az 1960. augusztus 27-én megjelent írás címe: Legtöbbször üres a színházterem, alcíme: Beszélgetés a színpadon a fiatal topolyai műkedvelőkkel. „Amióta a járások átszervezésével megszűnt a Topolyán működő hivatásos színészegyüttes, csak a vendégszereplések ritka fellépése hoz életet az elhagyatott topolyai színházba.” Tárgyilagos bevezető, a topolyai és a vajdasági magyar olvasó pedig e sorokat olvasva, sőt a sorok mögött olvasva levonja a maga következtetését a néhány évvel azelőtti erőszakos döntés helyességéről vagy elhibázottságáról.

Ez, a színtársulat megszüntetésére vonatkozó döntés, szöges ellentétben áll azzal is, amit a Híd 1960. októberi számában Sinkó Ervin Értelmiség és közösség című értekezésében papírra vet: „A történelem tendenciája félreérthetetlenül világos: minél inkább határtalanná, mindinkább közössé tenni azt, ami évezredek óta kultúra, az értelmiség látszólag autonóm szférája volt.” A színház az, amely értelmiséginek és nem értelmiséginek egyaránt a kultúra lényeges szegmentuma, fontos szimbóluma.

A nemzeti identitás szempontjából felmérhetetlenül fontos az anyanyelven való iskoláztatás. Persze, az identitás sokféle tényezőből tevődik össze, az egyén neme, választott hivatása, sőt szenvedéllyel űzött szabadidős tevékenysége is ott van a mozaikkockák között, de az is szerepet játszik, hogy milyen jellegű településen, milyen földrajzi lokáción él. A nemzeti identitás különösen kisebbségi létben fontos szerepet játszik. Az oktatás ebből a szempontból fontos: milyen irodalmi szövegekkel találkozik iskoláztatása során: a saját népe költőinek verseivel, elbeszéléseivel, vagy a többségi nemzetével, zeneórán mely nemzet népdalait énekli, Kodály Zoltánról, Bartók Béláról vagy Stevan Mokranjacról tanul-e. Történelemórán a többségi nemzet szemszögéből hall-e e térség múltjáról, vagy a saját népe történetével is megismerkedik, a saját népe nagy történelmi alakjairól is hall-e a tanártól. Sőt: magyar vagy szerb nyelvű színházi előadásokra viszik-e el a színházlátogatás során osztálytársaival egyetemben. Mindez egy életre meghatározza identitástudatát, a kultúrával való kapcsolatát. Míg a szuboticai oldalon szeptember 7-én arról számolnak be, hogy a tanítóképzőben 105 elsős kezdte meg a tanévet, s közülük 70 tanuló a magyar tagozaton, addig ugyanezen a napon Kalapis Zoltán felteszi a kérdést: „Miért nem nyílt meg a magyar tagozat Noviszád belvárosában? Noviszád legsűrűbben lakott városrészében nincs magyar tagozat, sok a magyar gyerek, aki kénytelen a város más részén levő iskolába járni. Ki kell járni azt a lehetőséget, hogy magyar tannyelvű tagozat nyíljon a Đorđe Natošević, vagy valamely másik elemi iskolában”– írja. 1960. szeptember 11-én arról tudósít a lap, hogy a Njegoš utcai iskolában nyílik meg a belvárosi magyar tagozat. E napokban Szegedi Jenő is kérdést intéz a lap hasábjain az illetékesekhez: Hol a Betűország? Miért nincs a könyvkereskedésekben Első füzetem? S ott az illetékesek ígérete is: szeptember közepén már a könyvkereskedésekben lesz. Miközben szeptember 15-én arról értesülünk, hogy megjelent Kossa János Kettős idegenség című könyve, azt is hírül adja e lapszám, hogy e napon kezdődött a Kanizsai Írótábor, a vajdasági írók kétnapos konferenciája a Tisza-parti városban. Másnap is érdekes információkat közöl az akkori művelődési rovat: a Forum könyvbuszának bánáti és bácskai körútjának teljes útvonalát. A szeptember 17-ei számban Az írók újabb tagok felvételét sürgetik címmel, Befejeződött a vajdasági írószekció második plénuma alcímmel olvashatunk tudósítást. Ebből idézünk: „Megállapították, hogy a kiadóvállalataink keveset tesznek az általuk kiadott művek és azok íróinak propagálása érdekében, hogy nem csak Vajdaságban, de az egész országban sajnálatosan kevés helyet kap a szomszédos népek irodalma. Foglalkoztak továbbá a vajdasági irodalomnak a megismertetésével, a fordítási és közlési nehézségekkel. A Kanizsán megjelent írók magyarok, szerbek, románok, szlovákok… ki nem mondott vágya volt, hogy anyaországuk íróinak alkotásai fordításban kapjanak nagyobb teret az akkori Jugoszláv könyvpiacon, de az ő műveik is eljussanak oda.”

1971. november 2-án figyelemre méltó írás jelenik meg Kalapis Zoltán tollából. Ennek felcíme: Vita az egyenjogú nyelv- és íráshasználatról szóló törvényjavaslatról, címe: Kisebbségi törvény vagy egyenjogúsági törvény, alcíme pedig: A JMNYE jogi-terminológiai szakosztálya nincs megelégedve a Tartományi Végrehajtó Tanács által közvitára bocsátott törvényjavaslattal, és újat készített. Idézünk az írásból: „ A VT, illetve a törvényhozási titkárság csak a nemzetiségi nyelvek és írások használatát szabályozza. Tehát, afféle kisebbségi törvényjavaslatot szerkesztettek, hallgatólagosan elismerve az államnyelv létezését. A JMNYE jogi-terminológiai szakosztályának kiindulópontja a népek és nemzetiségek egyenjogúságának alkotmányos elve. Ha a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúak, akkor a nyelvük is egyenjogú, a törvény egyiküknek sem biztosíthat kivételezett elbírálást. A VT javaslatváltozata szerint a törvény rendelkezéseit abban a környezetben kötelesek érvényesíteni, ahol nagyobb számban élnek nemzetiségek, vagy amelyeknek a területén az összlakosság számához viszonyítva legalább 10 százaléknyi nemzetiség él. A JMNYE nem tartja egyik változatot sem jónak, ehelyett javasolják, hogy a törvény sorolja fel a két- vagy több nyelvű községeket. A többi község megállapodással rendezze ezt a kérdést.” Ugyanezen az oldalon még egy írás jelzi, hogy a nemzetiségek számára mennyire fontos az anyanyelv, az anyanyelvű kultúra: az Érthetetlen közöny című írás alcíme is érdekes: Miért nem tanulhatnak a belgrádi nemzetiségi tanulók anyanyelvükön? A lényege az, hogy a majd 120 ezer belgrádi általános iskolás közül több mint tízezernek a szerbhorvát nem anyanyelve, a felsorolásból számunkra az az adat érdekes, hogy Belgrádban 212 magyar ajkú alsós van, aki nem anyanyelvén tanul, és mindenképp a megjegyzés is, hogy a számos nemzetiség közül csupán a fővárosi Magyar Nyelvművelő Egyesület érdeklődött az anyanyelvű tagozat iránt, ám a szülők nem túl lelkesek, mert a kombinált (elsős-harmadikos, másodikos-negyedikes) osztályokban gyengébb a színvonal, úgyhogy kevesen érdeklődnek a lehetőség iránt. Ez már óriási változás a II. világháború és az 1944/45-ös véres atrocitások utáni félelem, bénultság után, a magyarság bátrabban lép fel jogaiért, persze korlátok között és a hatalom által diktált játékszabályok szerint. Az 1971-es év novemberi lapszámaiból arról is értesülhetünk, hogy készül a szerbhorvát–magyar szótár, meg a következő évben megnyílik a színművészeti akadémia, ahol magyar ajkú színészeket is képeznek majd, de az évtizedekkel későbbi olvasó számára az is igazolást nyer, hogy mennyire fontos minden korban a kultúra és az oktatás szempontjából, hogy magas társadalmi-politikai funkción legyenek egy nemzetiségnek/nemzeti kisebbségnek képviselői. A titói állam sokat adott arra, hogy kedvező legyen külföldi megítélése, tehát a Magyarországgal való külpolitikai kapcsolatai is rendeződtek, a hetvenes évek elején is mind több magyarországi könyvet vehet a vajdasági magyar olvasó (ahogy a Könyvbarátok Híradójából értesülhetünk, Kosztolányi Aranysárkányától és Pacsirtájától kezdve Borsos Miklós albumán át Ady verseskötetéig változatos a kínálat), bár bizonyos, hogy megvoltak a korlátok itt is, hogy milyen jellegű kiadványok nem jöhetnek be az országba, de sokféle olvasói igényt kielégített a könyvbehozatal. E napokban a budapesti Országos Levéltár igazgató helyettese és dr. Csehák Kálmán, a Tartományi Levéltár igazgatója a jövőbeni együttműködésről tárgyalt, s Magyarországgal való kapcsolatok javulására utal az is, hogy Az itteni magyarság fontos láncszeme Jugoszlávia és Magyarország kapcsolatai fejlesztésének címmel olvashatunk arról, hogy köztársasági tisztségviselő járt a zrenjanini (nagybecskereki) Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben. 1971. november 19-én arról is értesülhetünk, hogy az újvidéki Matica srpska kiadásában megjelent a Jugoszláv irodalmi lexikon, és az ebben helyet kapott 1600 jugoszláviai író közül 39 magyar. A régi irodalomból jugoszláviai vonatkozásai miatt kettőt vettek fel: Janus Pannoniust és Vitkovics Mihályt. A két világháború között alkotók közül szintén kettő szerepel: Milkó Izidor és Szenteleky Kornél. Mint az újságíró lejegyzi, a lexikonban szereplő irodalmárok közül „2 már nem tartozik a jugoszláviai magyar irodalom keretébe: Csuka Zoltán és Dudás Kálmán, úgyhogy a mai irodalmat 35 író képviseli Ács Károlytól Zákány Antalig.” Bőségesen olvashatunk e napokban a zágrábi egyetemisták sztrájkjáról, arról, hogy sorra ítélik el a politikai színtéren a horvátországi nacionalizmus előretörését, de november 25-én azt is megtudhatjuk, hogy a belgrádi Student egyetemista lap legutóbbi számát betiltották, mert átvette a szlovén egyetemista lapban közölt Nyílt levél Titóhoz című írást, amelyért ezt a kiadványt már korábban betiltották. Másnap, november 26-án a Magyar Szó 4. oldalán a Bíróságon az Új Symposion című keretes kishír kelti fel a vajdasági magyar olvasó figyelmét, s arról értesülhet, hogy ,,ma délelőtt tárgyal Hübsch Richárd újvidéki kerületi bíró tanácsa az Új Symposion című magyar nyelvű irodalmi folyóirat 76. számának további sorsáról. Az újvidéki Ifjúsági Tribün lapjának a legutóbbi számát ugyanis szerdán ideiglenesen betiltotta az újvidéki kerületi közvádló, Rózsa Sándor Mindennapi abortusz című szatirikus írása miatt. A vádirat szerint az említett cikk szerzője sértegeti a Kínai Népköztársaságot, és kipellengérezi a nálunk uralkodó nemzetiségi viszonyokat.” Másnap a 6. oldalon Betiltották az Új Symposion 76. számát címmel olvashatunk tudósítást, amely azzal zárul, hogy a védelmet képviselő dr. Várady Tibor közölte, fellebbeznek az ítélet ellen. December 10-én a 7. oldalon ismét azt olvashatjuk, hogy Ideiglenesen betiltották az Új Symposiont. A rövid hírből az derül ki, hogy ezúttal a 77-es szám terjesztését tiltotta be az újvidéki kerületi közvádlóság, Miroslav Mandić Vers a filmről, szonett, avagy tizennégy verssor című művéről van szó, amely „sérti a köztársasági elnök becsületét és tekintélyét, a JSZSZK népeit és államait, valamint hamis állításokat közöl és ezzel nyugtalanságot kelt”. Az Új Symposion ügye nem kezelhető egyedi jelenségként, hiszen a Rózsa Sándor szatíra megjelenésekor már a fő téma a sajtóban a horvát nacionalizmus előretörése volt, a kommunista pártalapszervezetek és a harcosszövetség különböző szervezetei is külön üléseket szenteltek annak, hogy mindennemű nacionalizmussal le kell számolni, és ilyen légkörben Rózsa Sándor szatirikus írására is kiélezettebben reagált a hatalom, ezzel is bizonyítani lehetett az éberséget. Tito személye szent és sérthetetlen volt, lecsaptak mindenkire, akire rá lehetett bizonyítani a személyével szembeni legenyhébb bírálatot is. A hatalom mindent megtett, hogy a világban is Jugoszláviára mint a jólét, a testvériség-egység és a demokrácia országaként tekintsenek, és az ország lakosságától is azt várták el, hogy ezt érezzék, úgyhogy a rendszer tartóoszlopait ért kritika azonnali megtorlásra került.

 December 4-én a Kilátóban Bori Imre, a Magyar Tanszék vezetője értekezett  Művelődéstörténeti kutatásaink címmel. Ebből értesülhetünk első ízben arról, hogy a Hungarológiai Intézet nagyszabású vállalkozásba kezd, ezt egy tanácskozás előzi meg, amely célja, hogy „felmérje, megvizsgálja a jugoszláviai magyarság művelődéstörténeti múltja felderítésének lehetőségeit, szemügyre vegye a lehetséges anyagot, s módot találjon annak az anyagnak a megismerésére és tudományos igényű szintézisének elkészítésére. (…) Szembe kell néznünk mindenekelőtt a hagyományok kérdéskörével is, ennek kontextusában pedig arra az alapvető kérdésre is megbízható és megnyugtató feleletet kell adni, hogy az elmúlt évszázadok során melyek voltak azok a határok, amelyek között a művelődéstörténeti megnyilvánulások olyan módon játszódtak le, hogy azok természetes előzménye lehetnek az elmúlt 50 esztendő során kialakult helyzetnek, s melyek éppen ezért művelődéstörténeti érdeklődésünk tárgyát is képezhetik. A legkülönbözőbb eredőjű előítélet-rendszerekkel kell tehát a vizsgálódásnak megtörténnie múltunk értelmezésének a kérdéseivel egyetemben, s nyilván ezekre a területekre is reflektálódnak azok a sajátos problémák, amelyek mai szellemi életünk definiálásakor is felbukkannak helyünk keresésének vonatkozásaiban. Mert végeredményben a művelődéstörténeti kutatások szükségességének és lehetőségeinek a kérdésére is aszerint lehet felelni, hogy hogyan viszonyulunk mai kulturális törekvéseinkhez, s hogy az ún. „egységes magyarság” délibábját űzzük-e, vagy pedig a realitásokat tisztelve a történelem valóságos mozgástörtjeit figyeljük, s az azokból következő tapasztalatokat használjuk fel. Az egyetemesnek és a sajátosnak oly jellegzetes dialektikus mozgástörtjei a kézenfekvőek, amikor a jugoszláviai magyar művelődéstörténet kérdéseit vizsgáljuk: átjárják ugyanazok az áramlatok az anyagi és a szellemi kultúra minden vonatkozásában, amelyek befolyásolták és jellemezték a magyarságot általában mind függőleges (időbeli), mind horizontális (térbeli) metszetében. De ezek az egyetemes jelenségek már nem egyaránt realizálódtak, s nem így valósulnak meg ma sem, a kommunikációs lehetőségek korában s nyilvánvalóan éppen e különböző realizációs lehetőségek képezik azokat a feltételeket, amelyek nyomán a jugoszláviai magyarság művelődéstörténetéről mint meghatározott egységről beszélhetünk.”[8]

A következő heti Kilátóban, pontosabban a december 11-ei lapszámban Az írástudók felelőssége címmel jelenik meg interjú Bori Imrével, amely tulajdonképpen reflektálás az előző heti írás egyes téziseire. A szerkesztő azon kérdésére, hogy mennyiben látja egységesnek jelen pillanatban az értelmiségi magatartást Vajdaságban, a Magyar Tanszék vezetője egyebek között a következőt válaszolja: azt hiszem, hogy lehet egységes értelmiségi magatartásról beszélni a Vajdaságban általában és jugoszláviai magyar értelmiségi magatartásról annak különlegességében. Együtt kell lennie a döntő tényezőknek: „jugoszláviai”, „magyar” valamint „írástudó” és ,,értelmiségi”. És még egy külön figyelemre méltó mondat az interjúból: Minden irodalom „zárt és elhatárolt” – a francia is, a jugoszláviai magyar is.[9]

Szeli István a december 12-ei számban nyilatkozik Művelődéstörténetünk tanulmányozásának jelentőségéről címmel, s ebben a következőt olvashatjuk: „Mint minden nemzetiségi társadalom kultúrájára, a miénkre is az irodalom-centrikusság nyomta rá a bélyegét. A jugoszláviai magyar kultúra mindenkori állapotát az irodalom eredményeivel mérték, a megjelent verses- vagy novelláskötetek, könyvek, folyóiratok számával egyenlítették ki, sőt az adott pillanatban kulturális szintünket és helyzetünket is hajlamosak voltak a kiadott könyvek vagy a működő írók mennyiségi mutatóival mérni.” S arról is tudomást szerzünk ebből az interjúból, hogy a Szerb SZK Kulturális Atlasza is készül, amely „az egész köztársaság művelődési múltjának feltárására vállalkozó publikáció úttörő lesz a maga nemében, s először vallja magáénak az e területen élő nemzetiségek kultúráját a sajátjának.” Nem tudunk róla, hogy megjelent-e végül ez a publikáció, itt inkább a szándék az érdekes. Ám térjünk vissza a Hungarológiai Intézet nagyszabású tanácskozására, amelyről a december 18-ai számban egy szokványos beszámoló lát napvilágot, majd 21-én Szeli István nyilatkozik az összejövetelről. A Részletes művelődéstörténeti program készül című interjúban a Hungarológiai Intézet igazgatója a következő értékelést adja: „Bori Imre nagy teherbírású előadásában mintegy 1000 esztendő művelődéstörténeti panorámája bontakozik ki. Különösen azok a részek érdekesek, amelyekre a tudományos kutatás kevés fényt derített. Ebből az előadásból határozottan fel lehetett ismerni a hazai magyar művelődés belső fejlődésrajzát is, tehát a jugoszláviai magyar kultúra tőzsgyökös jeleire lehetett ismerni. Ez a beszámoló alapul szolgálhat közelebbi és távolabbi feladataink felismeréséhez és meggyőzően bizonyítja, hogy a Vajdaság nem fehér folt a magyar kultúra térképén. Módszertani szempontból levonható tanulságként azt említhetem meg, hogy kultúránk történetéhez is úgy kell közelednünk, hogy kutatásaink eredményeit beépítsük mai kulturális tudatunkba is, nem muzeális értékek begyűjtéséről és leltározásáról van szó, hanem az eredmények olyan bemutatásáról, hogy azok a maguk „történetiségében” is hatótényezőjük legyenek mai kulturális életünknek és tudatunknak. Ezzel lehet majd ellensúlyozni a húszas évek „kisebbségi” tudatvilágát, amely abban a tévhitben gyökerezik, hogy tájunknak, vidékünknek nincsenek kulturális kincsei, s hogy az itteni magyar műveltséget úgymond nem húzza le semmiféle hagyománynak a ballasztja, s éppen ezért lehet progresszív és modern hangvételű. Meggyőződésünk, hogy a történelmi kultúra fogyatékosságának a tudata éppen olyan hátrányos, mint a hagyománytalanságunknak a hamis képzete.”

December 4-én az Itt a színház, hol a színház? címmel borzolja a kedélyeket az újvidéki Ifjúsági Tribünön lezajlott vitaestről való tudósítás. Teremhiány miatt nem nyílhat meg az újvidéki Magyar Színház, tudatja az olvasóval az újságíró. Az Ifjúsági Tribünön kellene helyet találni, de az Ifjúsági Szövetség községi választmánya nem hajlandó társbérlői viszonyba lépni a színházzal, mert esetleg meg kell szüntetnie a diszkó klubbot. Az akkori magyar olvasó is átérezte a magyar színház ügye iránti merevséget, a meg nem értést, az elutasítást, hiszen akkor már nyolc éve húzódott a városi magyar színház megalapításának az ügye, s végül 1973-ban alakult meg a teátrum, és a korábbi Ben Akiba Színház épületében kapott helyet, ahol ma is működik, és 1974. január 27-én tartotta első előadását, Örkény Macskajátékát.

 December 14-én Pándi Oszkár Zenekultúránk feltárásához című sorozatában a következőt olvashatjuk: „A tananyag szempontjából a zeneiskolai tanítás nincs tekintettel a magyar zenekultúrára, mellőzi zenetörténelmünket, zenei irodalmunk, népzenénk stb. beiktatását a tanulmányi kötelezettségekbe. Az általános és magyar zene társadalmi érvényesülése azonban nem csupán a zeneiskolától függ, e téren nagyobb jelentősége van a zenei oktatás és nevelés szerepének az általános és középiskolai tanrendszerben.”

A karácsonyt minden, vagy szinte minden katolikus, református és evangélikus magyar család 1971-ben is megünnepelte természetesen szigorúan szűk családi körben, ám izgalmas kérdés, hogyan, miként szerepelt a napi sajtóban. December 25-én a lap 2. oldalán A karácsony is üzlet, Mi újság Betlehemben? címmel olvashatunk egy útirajzot, amelynek egyes mondatairól az a benyomásunk, hogy júliusban járt ott a szerző. A lap 8. oldalán Régi adventok címmel olvashatunk egy Csépe Imre tárcát a harmincas évek karácsonyáról. S a másnapi Kilátóban Deák Ferenc írótollából is olvashatunk Karácsony címmel egy novellát. Ám a december 25-ei számban ismét egy „magyar ügy” kezdetét sejthetjük. Jóindulattal és elvszerű hozzáállással a bonyolult kérdések is megoldhatók, Hajnalig tartó vita a szabadkai Népkörben – hirdeti a beszámoló címe és az alcím. Az olvasó a szűkszavú beszámolóból csak találgathat, hogy milyen bírálatok is érhették Kongó Tivadart, a fiókszervezet elnökeként, de azt sejtheti, hogy nem „sima” ügyről van szó, ezt bizonyítja, hogy a szabadkai társadalmi-politikai élet képviselői, a magyar ajkú polgármesterrel az élen részt vettek a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület helyi fiókszervezetének valószínűleg december 24-én este megtartott ülésén. December 29-éig kell várni, hogy kiderüljenek a részletek. A Nyelvművelés és politika című közleményből, amelyet a JMNYE vezetősége adott ki, az derül ki, hogy „az Uzon Miklós iránt tanúsított elnéző türelem a szabadkai fiókszervezet vezetősége részéről a vezetőség súlyosabb hibái közé tartozik.” (…) „Uzon Miklós és a hozzá hasonlók nacionalista tevékenysége elsősorban a JMNYE működésének árt, miatta és miattuk került szóba és gyanúba egy-két helyen az utóbbi időben a JMNYE munkája.” Arról is értesülhetünk, hogy Uzon Miklóst kirekesztették a soraikból (1996-ban rehabilitálták). A tudósítás szerzőjét is megrótták, hogy ebből kimaradt az, hogy a szabadkai ülés szervezői elítélték Uzon Mikóst nacionalista nézetei miatt. Az, hogy a szabadkai pártkáderek éberségének, nacionalizmus elleni hatékony harcának ügybuzgó bizonyítását szolgálta az Uzon-ügy, tulajdonképpen igazolást nyert a január 5-ei számban, amikor is arról értesülhet az olvasó, hogy sajtótájékoztatón rótták fel a sajtónak, hogy úgy tudósított, mintha leszámolás jellege lett volna az ügynek. Az, hogy mi volt Uzon bűne, egyszerűen nem derül ki, még a nyelvművelő egyesület tartományi vezetősége is csak az egyesület tevékenységét időnként megkísértő kispolgári és túlhaladott elkülönülési törekvéseket említ, és a kor szellemében ugyanakkor „elutasít minden olyan célzatos gyanakvást, amely az egyesület céljában és tevékenységében eleve nacionalista veszélyt lát.” És még egy idézet az elnökségi közleményből: a jogi-terminológiai bizottság tartományi felkérésre részt vett a nyelvhasználatra vonatkozó törvénytervezet vitáiban, pozitív javaslatokkal járult hozzá a kérdés megoldásához, de „a nyelvi egyenjogúságra vonatkozó kérdésekben kifejtett tevékenységnek még tendenciáiban sem szabad nemzeti türelmetlenséget kiváltania.” A karácsonyi számra, ahol homályos módon, de mégis ,,kipattant” az Uzon-ügy, érdemes még egy tudósítás erejéig visszatérni, mégpedig a Tartományi Egyetemista Szövetség elnöksége megállapítja, hogy az újvidéki magyar egyetemisták klubjának megalakítása voltaképpen nemzeti vonalon való szervezkedést jelentene, ezért az elnökség elveti a kezdeményezést. Ezzel szemben támogatja azt a javaslatot, hogy az Indexnek, a vajdasági egyetemisták lapjának kéthetenként vagy legalább havonta egyszer legyen a nemzetiségek nyelvén megjelenő melléklete.” Ez a titói korszak Janus-arcúságát, kétszínűségét bizonyítja, hogy miközben az egyenjogúság szólama folyton jelen van minden szinten, van egy határ, amelyet átlépni nem lehet. A Rózsa Sándor- és Uzon-eset bizonyítja, hogy aki akár a legkisebb mértékben is átlépi ezt a határt, azzal leszámol. Persze, az más kérdés, hogy az ilyen esetek megfélemlítő erővel is hatnak, hogy az egyén bizonytalan a tekintetben, hogy a nemzetiségi jogok, egyenjogúság követelése, a nemzeti érzés és a nacionalizmus között hol az a vékony, láthatatlan határvonal. Nem csoda, hogy a saját maga identitásának meghatározásakor is nyilvános megszólalásokban inkább a férfi/nő, és mérnök, tanár, író, illetve a jugoszláviai/vajdasági vagy újvidéki/szabadkai előbb szerepel, mint a magyar/szerb/szlovák, illetve a katolikus/református. (Az, hogy a vallási hovatartozás emlegetését nem nézték jó szemmel, nem csak a kisebbségek/nemzetiségek tagjait érintette, hiszen 1972. január 15-én arról olvashatunk, a prokupljei dohánygyár sok ezer példányban kinyomtatott kalendáriumát kivonták forgalomból, mert a pravoszláv ünnepeket is feltüntették)

A Híd folyóirat sem úszta meg szárazon ezt az időszakot, 1972. január 6-án arról értesülhetünk, hogy „a folyóirat szerkesztésében voltak mulasztások, Garai Lászlónak a folyóirat 10. számában megjelent verseinek megjelentetése az eszmei-politikai éberség hiányára utal”. Az éberség fokozása érdekében a tanács utasítja a szerkesztőséget, hogy a kollektív szerkesztés elvét maradéktalanul érvényesítse. Ám a tanács tiltakozik azok ellen az alaptalan vádak ellen, amelyek a folyóiratról, mint intézményről egyes sajtószervekben megjelentek, miszerint „ellenséges hangulatban ír valóságunkról“, és az ellenséges erőket szolgálja. Ugyanakkor a szerkesztőséget felhatalmazza, hogy a súlyos sérelmekért politikai és jogi elégtételt szerezzen. A kiadói tanács jelentéséről a Híd 1973. 6. számában bővebben is olvashatunk.[10]

Állandóan csökken a magyar tagozatokon a létszám, Szabadkán a magyar általános iskolások 19 százaléka nem az anyanyelvén tanul, adja hírül a Magyar Szó 1971. december 29-én. Ennyi évtized távlatából nem tudni, mennyire játszott ebben szerepet a vegyes házasságok elterjedése, és mennyire az a divat, hogy főképp sok magyar értelmiségi, illetve pártkáder igyekezett a gyereke későbbi jobb vagy jobbnak vélt érvényesülése érdekében szerbhorvát tagozatra íratni a gyermekét. Az alacsonyabb iskolai végzettségűek pedig mindig is az elit lépéseit utánozták. Ezek a gyerekek később felnőttként, tisztelet a kivételnek, nem valószínű, hogy erős magyar identitástudattal rendelkeznek, nem a magyar kultúra művelői, élvezői, inkább kozmopolita beállítottságúak lesznek.

Nem célirányosan, sokkal inkább úgymond találomra, véletlenszerűen választottuk ki egy-egy év, egy adott év adott hónapjának, hónapjainak sajtótermékeit, hogy beleolvassunk több évtized távlatából. Ez azt a célt szolgálja, hogy megtapasztaljuk, az akkori olvasó hogyan találkozott az identitástudat, kulturális azonosságtudat szempontjából fontos információkkal. Míg 1971 decemberében – a Rózsa- és az Uzon-üggyel egyidejűleg részletes beszámolót olvashattunk, hogy milyen jól működik a gyakorlatban a szabadkai és a zentai városházán a kétnyelvű közigazgatás, 1975 augusztusában arról tudósít a napilap, hogy gyakorlattá vált a több nyelvű tárgyalás az adai, kanizsai és topolyai bíróságon, meg azzal is foglalkozik a napi sajtó, hogy lehet-e az újvidéki postán a nemzetiségek nyelvén telefonon táviratot feladni. Ez utóbbi üggyel kapcsolatban az akkori olvasó arról értesülhet, hogy habár nem kötelezi semmiféle határozat a dolgozókat, hogy az anyanyelvükön kívül ismerniük kell egy nemzetiségi nyelvet is, felveheti telefonon a szöveget függetlenül attól, hogy az értelmét nem érti. Figyelemre méltó egy, augusztus 8-án közölt interjú, amelyben Garay Béla azt panaszolja el, hogy milyen nehezen talál kiadót a háború előtti vajdasági magyar színjátszás meghatározó egyéniségeiről szóló kéziratának, és 60 kilogrammnyi, a két háború közötti színjátszást dokumentáló régi anyagot (plakátokat, szövegkönyveket stb.) küldött Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtár Színházkutató Intézetének, mert itt egyetlen intézmény, amelynek felajánlotta, sem vállalkozott a megőrzésére. Erre csak Gerold László reagált augusztus 16-án Jó szándék vagy meggondolatlanság című A hatvan kilónyi színházi dokumentum sorsáról alcímű írásában, amelyben többek között a következőt olvashatjuk: „Nem arról van szó, hogy a felküldött színházi anyag nincs jó helyen, hanem arról, hogy ezzel a múlttal, a mi színházi múltunkkal elsősorban mégis itt kell és itt fognak foglalkozni a kutatók. És más választásunk nincs, mint magán- vagy közköltségen felutazni, ott dolgozni, jegyzetelni, szintén pénzért fotómásolatot készíttetni saját dokumentumainkról. (…)  Azt tudom, hogy a Hungarológiai Intézetnek, Magyar Tanszéknek nem kínálta fel. Akkor is volt rá mód, hogy Garay Béla felhívja a nyilvánosság figyelmét arra a hanyagságra, vérlázító közömbösségre, nemtörődömségre, hogy Szabadkán akiknek kínálta, nem kellett.”

Emlékezzünk vissza, hogy 1971-ben Bori Imre és Szeli István egyaránt felhívta a figyelmet, sőt programként, feladatként szabta a művelődéstörténeti anyagaink gyűjtését, megőrzését, feldolgozását. Úgy látszik, ezt csak egy-egy intézmény, egy-egy egyén érezte fontosnak, és – Garay Béla jogos sértettségét a visszautasításra teljes mértékben megértve – nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy akkoriban és mind a mai napig hány felbecsülhetetlen, pótolhatatlan művelődéstörténeti értékünk vándorolt el Budapestre és porosodik ottani gyűjteményekben.

 Augusztus 16-án a Kilátóban Esad Mekuli albán költő, szerkesztő Nyílt kérdések című írásában arról értekezik, hogy a varsói Költészet folyóiratban megjelent a jugoszláv költészet körképe. Az történt, ami a jugoszláv népek költészetének és prózájának hazánkban és külföldön kiadott számos körképe, antológiája esetében, hogy szabályszerűen, tudatosan vagy akaratlanul, de következetesen figyelmen kívül hagyták az albánok, magyarok, románok, olaszok, törökök irodalmát. „Amíg a felszabadulást követő években amikor születőfélben voltak a nemzetiségi irodalmak, éppen fejletlenségük miatt  (a magyart kivéve), félig-meddig érthető volt kihagyásuk az akkor még nem oly számos itthon és külföldön kiadott körképből és antológiából. Ám mind érthetetlenebbé válik mellőzésük (a forradalmi költészet antológiájának néhány tisztes kivételétől eltekintve).(…) Vajon még ma is annak igazságáról kell meggyőzni valakit, amit néhai Gál László olyan hatásosan kimondott a Politika körkérdésében a saját – de nem csak a saját – meggyőződéseként? Magyarul írok, de jugoszláv költő vagyok. Vajon irodalmi antológiák valamennyire is teljesek lehetnek-e, és hitelesen tükrözhetik-e hazánk irodalmi törekvéseit a nemzetiségi irodalmak jelenléte nélkül?”[11]

Miközben 1975. augusztus végén arról olvashatunk, hogy Piroson megnyílik a magyar ötödik osztály, az újvidéki Óvóképző Pedagógiai Akadémián 10 diákkal a magyar tagozat, az augusztus 23-ai számban Szeptemberben Kanizsa vendégei címmel arról értesülünk, joggal aggasztja a Vajdasági Íróegyesület által szervezett írótáborba készülő vajdasági írókat: ki visel gondot arról, hogy a Mariborból, Belgrádból, Szkopjeból érkező vendégek méltóképpen mutatkozzanak be. „Az utolsó percig nem tudjuk, kit fogunk üdvözölni körünkben, csak rögtönzött bemutatásokra kerülhet sor, és ha nem kezdjük el műveiket fordítani, Kanizsa, Orom, Martonos, Horgos zömmel magyar ajkú közönsége a tervezett író-olvasó találkozókon csupán udvariasságból, nem a szellemi, élménybeli találkozás tapsával fogja köszönteni a tolmácsolatlanul maradt szlovén, szerb vagy macedón íróvendégeket.”

A lapban nem csak Bori Imrének a magyar irodalmi múlttal, a kapcsolattörténettel foglalkozó tanulmányai jelennek meg – a Kilátóban –, hanem a napi művelődési hírek között is mind több az anyaországgal kapcsolatos híradás, 1975. augusztus 26-án a Szegedi Ünnepi Játékok záróelőadásával foglalkoznak, valamint azzal, hogy vajdasági festőket hívtak meg a makói művésztelepre. Szeptember 20-án az Újvidéki Rádió M-stúdiójában olyan magyarországi művészek léptek fel, mint Ruttkai Éva, Vallai Péter, Agárdi Gábor, de Eszményi Viktória, Rapcsányi László, Haumann Péter.

1975. szeptember 26-án arról értesülhetünk, hogy Versecen az általános iskolában az utóbbi 5 évben 2-2 magyar nyelvű osztály működik, a 851 diák közül 113 magyar.

A szeptember 27-ei lapszámban a Kilátó Visszhang rovatában Illyés Gyula Vádoló felfedezések című írásából jelenik meg idézet: „A vajdasági magyar írók  érdekesebbek, mint első olvasásra gondolná az ember, folyóirataik rendhagyó tördelése és illusztrációik hatásosabbak, érdekesebbek. Brasnyó Istvánnak a Híd 3. számában megjelent verseinek csokra bátorító szín az egész magyar költészetben. ,,Klasszikus vonalvezetés” – mint Chirio vásznain. De a többi költő is. Holott a hátvédjük a visszhangzó fal. Félmillió magyarul is olvasó. S innen a tízmilliós tömbből az echo: az a csönd, amely sért és önvádat rejt.”– idézi a Kilátó Illyést.

1985. augusztus 3-án a Kilátó Jung Károlynak a vajdasági magyarlakta településekre egykoron oly jellemző napsugárdíszítésű oromfalakról ír, Csókát, Zentát, Törökkanizsát, Martonost, Horgost, Temerint, Szajánt említve. Kalapis Zoltán pedig azt veti fel, hogy miért nincs mezőgazdasági múzeum Jugoszláviában? Nem mondja ki egyik szerző sem, de a sorok mögül kiviláglik, hogy az egykori oromfalak megbecsülése, a múzeum megnyitása is vajdasági magyar paraszti múltunk emlékeinek megőrzését szolgálná, mielőtt eltűnnek a süllyesztőben. Fehér Ferenc pedig Az alföldi tanyai iskolák emlékei címmel szintén a múltunk egy darabjával foglalkozik, hisz sorra a földdel egyenlővé válnak ezek az épületek.

Augusztus 4-én a lap A picigenbajnokság a legnagyobb esemény – Vélemények a zentai fiatalok művelődési életéről címmel a zentai fiatalok kulturált szórakozási, barátkozási lehetőségeinek hiányáról olvashatunk. A Kánikulában sem pihennek a múzsák című írás, amelynek alcíme Nyári séta a szabadkai városi könyvtárban, arról tudósít, hogy az olvasóteremben naponta 130–150 olvasó fordul meg, a kölcsönzőosztályon pedig 300–400 könyv cseréjére kerül sor. Imponáló szám, különösen ha tudjuk, hogy a könyvek kölcsönzésében élen jártak a szabadkai magyar emberek. Az augusztus 5-ei, hétfői számban a Komputeriskola jelenik meg, hiszen a civilizációs vívmányok, a technika újdonságai mindig is kiemelt teret kaptak az újságban kezdve 1945-től.

A mai olvasó is homlokát ráncolva olvassa az 1985. augusztus 6-ai, keddi számban megjelent A néző válogat – A Szabadkai Népszínház műsora a szervezők szemszögéből című írást. Ebből idézünk: „A színház legszínvonalasabb előadása a Glória volt (Krleža művéről van szó). De a drámától idegenkedik a közönség. Vaszary Gábor Bubus című zenés bohózata iránt nagyobb volt az érdeklődés. A közönségszervezőknek pedig egyetlen feladatuk van: „eladni” a színt. A közönség pedig szórakozni akar.” A téma az augusztus 11-ei számban is folytatódik Új évad, régi (és új) gondok címmel. „Mindenki egyetért azzal, hogy a színház elsősorban és mindenekfölött művelődési-művészeti intézmény, ez azonban nem jelenti azt, hogy mentesíthető bizonyos gazdasági törvényszerűségektől. Bevételük 8 százalékát valósítják meg a házon belül tartott előadások révén. Ezen az arányon lehetne olcsó műsorpolitikával változtatni, de hosszabb távon a nehezebb út ígér eredményt. A közönségnevelés, amelyben a színháznak is megvan a maga feladata a közönségszervezés korszerű formáinak a felkutatásával. Olyan klímát kell teremteni szélesebb társadalmi tényezők bevonásával, hogy a néző érdeklődjön a színház, és ezen belül a társadalmi valóságot bemutató drámák iránt” – olvashatjuk a tudósításban.

A tankönyvkiadás rejtelmes útjai címmel e lapszámban Tomán László arról ír, hogy „a jövő évtől kezdve Szerbiában és Vajdaságban minden általános iskolai tanterv egységes lesz. A tankönyvek megírására is közösen hirdettük meg a pályázatot. Amint életbe lép az új tanterv, a szakirányú iskolák számára is egységes tankönyveket adnak majd ki. Attól eltekintve, hogy kissé nehéz elképzelni az „egységes” tankönyveket pl. anyanyelvből, történelemből, ének-zenéből, tekintettel Vajdaság soknemzetiségű jellegére, félő, hogy az egységes tankönyvek drágábbak lesznek mint a mostani nem egységesek. Erre pedig semmi szükség a jelenlegi gazdasági helyzetben. Külön kérdés, hogy ha egységesek lesznek a tankönyvek, nincs külön tankönyvkiadó Belgrádban és Újvidéken is, hiszen az egész munkát egy helyen is el lehetne végezni, „egységesen”, sőt talán olcsóbban is”.

Augusztus 17-én Fehér Ferenc tollából a Kilátóban a Forum Könyvkiadó középtávú terveiről olvashatunk. A felsorolás szerint a jugoszláviai magyar irodalom múltjáról, értékeiről a Hagyományaink sorozatban olvashatunk majd, amelyben a következő kiadványok megjelenését tervezik: Szenteleky Kornél összegyűjtött művei, Kálmány Lajos vajdasági gyűjtése, Gozsdu Elek levelezése, Papp Dániel összegyűjtött művei, Laták István versei, Kende Ferenc válogatott művei, Vajdasági társadalomtudomány a századfordulón. Az elkövetkező 5 esztendőben az Életműsorozatban Gál László, Sinkó Ervin, B. Szabó György, Majtényi Mihály, Szirmai Károly műveinek kiadását tervezték. A modern kortárs szépirodalom Jung Károly, Majtényi Mihály, Gobby Fehér Gyula, Domonkos István, Gion Nándor, Saffer Pál, Végel László műveit öleli fel. A Kövek sorozat történelmi hagyományainkat közvetíti, ebben Gerold László színházi életünk múltjával foglalkozó írásainak második és harmadik kötete fog megjelenni, Luigi Marsigli Vajdaság leírását tartalmazó reneszánsz kori műve, Bela Duranci, Harkai Imre, Tripolszky Géza Vajdasági tanyák c. közös műve, Szekeres László e tájjal foglalkozó régészeti munkája. A Forum Kiskönyvtár – magyarázza a szerző – Vajdasággal kapcsolatos tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő műveket tartalmazza, ennek a középtávú terve: Vajdasági múzeumi kalauz, Táj és lélek, Kis vajdasági füvészkert, Kis vajdasági állatkert, Vajdaság felett a csillagos ég, Vajdaság építészettörténete, Régi vajdasági levelesláda, Vajdasági színháztörténet, A vajdasági orvoslás története. A napsugársárga fedelű Kismonográfiák sorozatban ezeket kapjuk kézhez a következő években: Bányai János: Gál László, Utasi Csaba: Szirmai Károly, Szeli István: Herceg János, Bori Imre: Ivo Andrić, Bori Imre: Szenteleky Kornél. A nyelvművelő füzetek tervében a többi között A tájnyelv és köznyelv, A helyes magyar kiejtés, Az orvosi nyelv helyessége, A sajtónyelv problémái, Az iskolai nyelvművelés kérdései, A fordítók kézikönyve szerepel. A szerző arról is értesíti az olvasót, hogy Bori Imre hozzákezdett a magyar irodalomtörténetének a megírásához.

Fehér Ferenc a Forum 1981–1985 közötti időszakáról megemlíti, hogy a marxizmus szakirodalma is helyet kapott a kiadványok között, s a kiadói tervek között szerepel az országban megjelenő fontos politikai műveket, a vajdasági párttörténettel, munkásmozgalommal kapcsolatos tanulmányokat, néphősök életrajzát megjelentetni. A jugoszláviai magyar társadalomtudomány eredményeit még fokozottabb mértékben követik. A Társadalomtudományi könyvtár sorozatban jövőre E. Bloch, K. Korsch, M. Godelier művei szerepelnek majd. A vázolt terveken kívül a kiadó irodalmi pályázatairól, azok módosulásáról, felfrissítéséről is szó van a Forum kerettervében. „Az elsőkötetes szerzők Gemma sorozata mintha elhanyagolódott volna az utóbbi időben. Az okokat kutathatjuk. A jövőben semmiképp sem fordulhat elő, hogy bármiféle – a műtől független – ok miatt hátrányos helyzetbe kerüljön egy ilyen kiadásra váró könyv. A fiatal írók elfogulatlan, jóindulatú felkarolása, támogatása mindig is sajátos erénye volt a szerkesztéspolitikának és kiadói gyakorlatnak.“ – idézi Fehér Ferenc a tervezetet. A két részes ismertető második részében A vajdasági képzőművészek kis monográfiájának terveit is ismerteti a szerző: Wanyek Tivadar, Baranyiné Markov Zlata, Milivoje Nikolijević, Farkas Béla Nagyapáti Kukac Péter, Ivan Tabaković, Faragó Endre életműve szerepel az elképzelések között. A gyermekeknek szánt művekről leszögezik, hogy anyanyelvükön és a legjobbat kell a kezükbe adni már kiskorban. Az ifjúsági műveknél az ifjúsági Regénytár sorozatban jugoszláviai magyar írók és nemzetiségek kortárs szerzőinek műveit kell a fiatalokhoz eljuttatni. Továbbá a fordításkötetek közül a jugoszláviai román költészet, a mai jugoszláv esszé, Miloš Crnjanski és Miroslav Antić versei is a tervek között szerepelnek. A világirodalomból pedig évente egy alkotó művét kell kiadni a budapesti Európa Kiadóval együttműködve, például Orwell 1984 című mű regényét, amely magyarul még nem jelent meg.

1985. augusztus 20-ára nem jelent meg alkalmi írás a lapban, de másnap a budapesti ünnepségről, a tűzijátékról beszámolót olvashatunk. Augusztus 24-én Aki színész akar lenni címmel arról tájékoztat a lap, hogy még néhány növendéket vesznek fel a szeptemberi utólagos pályázaton az újvidéki Színművészeti Akadémia magyar tagozatára. Az egyetemi évek alatt ösztöndíj jár, a diploma megszerzése után pedig munkahely várja a színészeket, nyilatkozta Juhász Géza tanulmányi prodékán.

Augusztus 29-én Szöllősy Vágó László tollából Gicss és ponyva, avagy a kultúra hozzáférhetősége címmel egy jegyzet jelenik meg. Nem azért idézzük, mert arra mutat rá, hogy „a legértékesebb műsoroknak van általában a legkisebb közönségük, s a stadionok lelátóit, sportcsarnokokat az értéktelen produkciók töltik meg, ezek legveszélyesebb formája az, amely a nemzeti érzést lovagolja meg, már-már a nacionalizmus határát súrolja, az olcsó hazafias érzésre épít, sokszor még a jó ízlés számára is.” Ezzel a szerző a szerb turbófolkra céloz. Ám elismeréssel szól azokról a „tíz, talán százezrekről is, akik amatőrként igyekeznek önmaguk és mások életét szebbé, tartalmasabbá tenni. Volt idő, nem is olyan régen, amikor az amatőröket a kultúra hulladékgyűjtőinek tekintették. Néha még ennél is kevesebbre becsülték őket. Pedig Kodály már 50 évvel ezelőtt megfogalmazta, a dilettáns a művészet szálláscsinálója, előőrse. Elmélyült zenekultúra el sem képzelhető nagy tömegkórusok, a művészet e közvetítői nélkül. Az ízlésformálásban, a giccs, a ponyva elleni harcban a legszerényebb, de jól szervezett együttes többet tehet, mint művelődéspolitikai irányelvek tucatja, nagy tudású professzorok százai.” Ez fontos lépés a műkedvelő tevékenység elismerése érdekében.

1985. szeptember 7-én még arról olvashatunk, hogy a szabadkai Népszínház Magyar Társulata 10 nap alatt 9 baranyai, szlavóniai, muravidéki faluban lépett közönség elé, másnap pedig már A válság, mint az újrakezdés erőforrása címmel interjú jelenik meg Ljubiša Ristić rendezővel, és munkatársával, Nada Kokotović koreográfussal. Ristić ilyesmit nyilatkozik: „Szabadkára azért is szüksége van a jugoszláviai színjátszásnak, mert ez egy nagy kulturális örökséggel rendelkező város, a jugoszláviai magyarság kulturális központja. Véleményen szerint ez a kultúra pillanatnyilag nincs adekvát módon jelen a jugoszláv művelődési köztudatban, holott ez a kultúra közvetítette az európai civilizációt a jugoszláviai kultúrtér felé. Zágráb mellett a legerősebb, legurbánusabb város“. Erre már szeptember 29-én megjött a lapban az első reakció, Ötletrobbanás címmel, amelyben a szerző nem osztozik az eufóriában, hogy a rendező valamiféle világszínházat akar létrehozni Szabadkán. „Mi lesz a programkötelezettséggel, a tájolással, amelyre a magyar társulat pénzt kap a tartománytól? – merül fel benne a kérdés. Tudjuk, a magyar színjátszás szétzúzása, a szabadkai színházi tér feldúlása következett, amely hosszú évekre ellehetetlenítette a magyar színjátszást Szabadkán.

A Kilátó szeptember 21-ei számában az alkotói szabadságról értekezik Nino Paić, Az árnyalatnyi különbségek buktatói címmel. Az igencsak magyarázkodás jellegű jegyzet bevezetőjében azt fejti ki, hogy „az utóbbi időben volt néhány eset, s több ízben előfordult, hogy az alkotóművészek és egyéb értelmiségiek összeütközésbe kerültek a politikai fórumokkal, és ezek képviselőivel. Ez olyan benyomást keltett, hogy a párthivatalnokok és - aktivisták, valamint az intelligencia közötti viszonyok megromlottak. Hivatalos körök ugyanis hangsúlyozzák, hogy elhanyagolhatóan kicsi a betiltott könyvek, előadások, betiltott alkotások száma, tehát szó sem lehet az alkotók és a párt között lappangó ellentétek felújításáról, ennek ellenére azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a politika és a kultúra viszonylatában lejátszódó folyamatokat csak a könnyelműek intézhetik el egy kézlegyintéssel. Szerencsére újabban nem fordulnak elő olyan betiltások, amelyeket a politikai fórumokon beszélnek meg, hogy azután az ügyészségek és bíróságok fejezzék be az ügyet, majd a sajtó számoljon be rövid jelentésben és éles hangú alkalmi kommentárban az esetről, hogy minden feledésbe merüljön a szerző következő esetéig, amikor ismét előveszik a feledésbe merült ügyet, a szerző fejére olvassák a régebbi vétkeit.“

1995. augusztus 1-jén Vasárnap megnyílt a Kosztolányi Irodalmi Tábor felcímmel, Dajkáló dűlők ölében címmel arról tudósít a lap, hogy Czine Mihály irodalomtörténész, Döbrentei Kornél költő, Mórocz Zsolt publicista és Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész volt a megnyitó vendége. Kiss Gy. Csabától idéz a szerző: Az írónak elsősorban jó írónak kell lennie, s mivel mindig egyedül van, még önmagával is meg kell küzdenie. A többségi és a kisebbségi olvasókról szólva rámutatott arra, hogy míg a kisebbségben élő olvasónak hiányos az egyetemes magyar jelképrendszer-ismerete, addig a magyarországi olvasónak is tragikusan kevés ismerete van a határon túli magyarság életéről, körülményeiről. Dudás Károly író hangsúlyozta: az anyaországban élő író megteheti, hogy nem vállalja fel a közösség gondjait, a kisebbségi azonban nem. Ugyanezen a szabadkai oldalon Szocialista machinációk címmel Valihora István dr. Radivoje Krstić jugoszláv kormányfő szabadkai látogatása kapcsán arról ír, hogy sok szépet mondtak a látogatás során, többek között azt, hogy Szabadka a régió adminisztratív és kulturális központja. Ez enyhén szólva füllentés volt, mert jóllehet az észak-bácskai régió központi és keleti része (a Tisza-mellék) valójában Szabadka felé orientálódik gazdasági, oktatásügyi, kulturális szempontból, mégsem képez(het)i az említett vidék adminisztrációs központját, mert a Tisza-melléket erőszakkal kihasították belőle és az egyik bánáti körzethez csatolták. Ez természetesen a Szerbiai Szocialista Párt agyszüleménye volt, hogy a gazdasági-földrajzi és más szempontok, hogy az etnikait ne is említsük, felrúgásával szétválassza az egy tömbben élő magyarságot, és hogy  választásokkor így csökkentse a szocialisták várható vereségét, amely e vidéken osztályrészéül jutott neki.

A háborús körülmények, a magyarságot sújtó intézkedések miatt mintegy ellenlépésként táborok egész sora jelenik meg: Szenteleky irodalmi tábor Magyarcsernyén, a Róka-tanyán vidékünk középkori értékeiről történelmi tábor, az említett Kosztolányi-tábor stb.

Augusztus 5-én a Kilátóban Burányi Nándor Az írástudó és a társadalom című jegyzetében a következő olvasható: „Hosszú évtizedek után végre eljutottunk egy olyan helyzetbe (egy megkezdett rendszerváltás), amikor adva van a lehetőség, hogy bizonyos, a megmaradásunk szempontjából lényeges kérdésekben mi magunk határozzuk meg érdekeinket, jelöljük ki feladatainkat, s válasszuk ki az utat a kitűzött célok elérésében. Persze a lehetőség a rendszerváltással jött létre, de a kisebbségi jogok érvényesítése érdekében (még ha azok alkotmányban rögzítettek is) keményen meg kell küzdenünk a többségi nemzet újra és újra megnyilvánuló nacionalizmusával (ez nem csak a mi helyzetünkre jellemző sorscsapás, más országokban is általában ilyen a kisebbség/többség viszonya). Ezt tudomásul kell vennünk, nincs mit háborognunk ellene, aki vállalja a kisebbségi sorsot, az vállalja vele ezt is. Tény, hogy az elmúlt néhány évben vagyis a többpártrendszer bevezetése után a kisebbség itt nálunk is lehetőséget kapott a szerveződésre, az érdekei érvényesítése szempontjából alakíthat pártokat, érdekszervezeteket, különféle társaságokat, szervezeteket, szövetségeket a művelődési élet, az oktatás és a társadalmi élet más fontos területeinek előmozdítása céljából. Létre is jöttek a szerveződés különféle formái: a pedagógusoknak van már hol megbeszélni közös dolgaikat, a vajdasági magyar értelmiség létrehozta a maga szervezetét, ugyanígy a vajdasági magyar művelődési egyesületek is szövetségbe tömörültek. Mondhatnánk úgy is, hogy némelyek már ötéves múltra tekintenek vissza, ami nagyon rövid idő egy szervezet életében, mégis azt kell mondani, hogy ez idő alatt jóval többet tehettek volna, és kellett volna tenniük. Amit elmulasztottak, vagy elmulasztottunk, arra nincs semmiféle objektív magyarázat. Hiányzik egy okmány, ami leírná a vajdasági magyarság mai helyzetét és pontokba foglalná a legfrissebb tennivalókat a megmaradás érdekében. Természetes, hogy sokfélék vagyunk, hogy az említett okmány kidolgozására illetékesek is egymástól eltérő módon ítélnek meg több kérdést, de a demokratikus döntéshozatal módját mások már előttünk kialakították, nem kellene, hogy mi magunk foglalkozzunk ennek kikísérletezésével.“

1995. augusztus 6-én arról olvashatunk, hogy emléktemplomot építenek, emlékparkot létesítenek. A zentai csata 300. évfordulója alkalmából szakmai tanácskozást szerveznek a Tisza-parti városban. Számítanak Bécs és Budapest támogatására is.

Mivel a délszláv háború, a behívók miatt számos fiatal választotta a magyarországi továbbtanulást, számos család elköltözött, a hír szerint augusztus 18-án a Pax Romana és a KODDE megszervezte az itthon és a külföldön tanuló egyetemisták találkozóját Szabadkán, hogy ne szakadjanak el egymástól, a külföldre távozottak a szülőföldtől.

1995. augusztus 8-án a napilap hírben számol be arról, hogy a Népszínházban Erdudac Zsuzsanna igazgató a leváltott Ljubiša Ristić eddigi igazgató távollétében megkezdte a munkát. Ezzel ért véget az az egy évtizedes agónia, amely a magyar színjátszásnak felbecsülhetetlen károkat okozott. S szintén beszámolót olvashatunk arról is, hogy a második évada előtt áll a ristići elnemzetlenítő színházi koncepció kivédésére alakult Kosztolányi Dezső Színház.

1995. augusztus 13-án Kié a Magyar Szó? címmel Ágoston Mihály fejti ki véleményét: „Nos, énszerintem kié a lap? (…) Akik a tudatformáló évtizedek alatt megtanultak tájékozódni belőle, a sorok mögül is, mert a szükséges napi kommunikációhoz újságírónak, olvasónak is nálunk egyaránt ez volt a legfőbb írott eszköze. (…) Akik évtizedeken át száz hazugságon, nemzetromboló, megalázó rágalmon keresztül, csak innen szűrhettek ki hírt a szabad világból, (még ha nem is volt szabad azt így neveznünk), s az anyaországból (amelyet megneveznünk sem volt szabad), meg  a ,,beomlott tárna“ több folyosójáról.”

Augusztus 27-én Fodor István tollából egy figyelemre méltó ismertető jelent meg: Ki milyen magyar? címmel, Mit mond magáról a vajdasági (és más közép-európai) magyarság – Miben rejlik az identitástudat? – Nacionalista-e a toleráns – Egy felmérés tanulságai alcímmel. Ebből idézünk:  „Egy felmérés rövid szociológiai értékelése került a kezembe. Címe: Hat közép-európai ország magyarságának identitástudata. Gereben Ferenc tette közzé az adatok értékelését. A Mit jelent az ön számára magyarnak lenni?  adatai arra vallanak, hogy a válaszhiány, a közömbös és a negatív érzést közvetítő válaszok együttes aránya a vajdasági és a magyarországi magyarok között volt a legnagyobb.  Ehhez kapcsolódóan, minden kommentár nélkül érdemes idézni a következő megállapítást: A Magyarország határain kívül élő népcsoportok jól érzékelhető kötődési bizonytalanságokkal küszködnek: a nemzeti azonosságtudatnak a valahová való tartozás érzésében való manifesztálódása minden országban alacsonyabb arányt ért el a magyarországinál. E sajátos lebegő helyzetért a közép- és kelet-európai társadalmak több évtizedes pszeudo-internacionalizmusa a felelős. Magyarország évtizedeken át nem vállalta fel az anyaország szerepét, és a más országokban élő népcsoportokat ezáltal légüres térbe taszította. A vajdasági magyarok válaszai alapján a tanulmányíró felveti: eszerint Vajdaságban kiveszőben van a nemzeti identitástudat. Számos jel erre mutat. Ezek közül talán az egyik legfontosabb a nevelési értékekre vonatkozó témakör. Első helyre kerültek azzal a véleményükkel, hogy a másképp gondolkodókat tisztelni kell és toleránsnak kell lenni velük. De hát hol a tolerancia határa?“  – kérdi Fodor István. „Ezek az adatok már a beolvadás gyorsuló folyamatára utalnak, s ha már az ország – esetünkben – ennél is nagyobb lojalitást ér el, az már csakis az erőszakos beolvasztás lehet (jelenleg félig-meddig erőszakos). Alighanem külön elemzést kívánna az, hogy meddig terjed a tolerancia, és hol kezdődik a következetes kiállás a saját meggyőződés és érdek mellett. A tanulmány szerzője megállapítja: A magyarországi magyarok nemzeti önképe sokkal negatívabb és önkritikusabb, mint a környező országokban élő magyar kisebbségeké. Valószínűleg arról van szó, hogy a kisebbséget övező többségi kritikus társadalmi közeg a kisebbséget hajlamossá teszi arra, hogy önvédelemtől, önerősítés céljából elnézőbben és pozitívabban vélekedjék önmagáról, valamint, hogy a szakadozott önképén azért nyomot hagytak a létező szocializmus évtizedei az anyaországban és külhonban is.“

1995. szeptember 7-én Olvassunk? Olvassunk! címmel Hajnal Jenővel, a IX. Olvasáskonferencián szerzett tapasztalatairól beszélgetett az újságíró. „Az olvasás megszerettetése esetünkben, kisebbségi sorban élők szempontjából a megmaradás sorskérdését is felveti. Hat Kárpát-medencei ország, mintegy 2300 magyar nemzetiségű polgárától gyűjtött adatok alapján egy kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a nemzeti identitástudat nem kevés esetben kifejezetten kulturális mintákhoz, hagyományokhoz való kötődés formájában manifesztálódik. A könyvolvasás mennyiségi és minőségi paraméterei általában erős összefüggést mutattak az identitástudat típusaival: a hiányos, negatív vagy közömbös identitástudat, valamint a pesszimista nemzeti jövőkép inkább a könyvek iránt kevésbé érdeklődő, a könyvekhez felszínes szórakozási igényekkel közelítő kérdezetteket jellemezte. Az identitás és az optimistább jövőkép tudatosítása és vállalása viszont inkább az aktívabb és az esztétikai (főleg klasszikus) értékekre fogékonyabb olvasókra volt jellemző. A nemzeti önkép és a történelmi tudat is erős korrelációt mutatott az olvasáskultúrával. Bár az empíria identitás és olvasás együttjárását tudja bizonyítani, nem lehet kétséges, hogy az összefüggésrendszerben – a hatások kölcsönösségét nem tagadva – a minőségileg és mennyiségileg fejlett olvasáskultúra jelentős szerepet játszik (főleg kisebbségi csoportban) a személyiség, és annak társadalmi kötődéseinek megerősítésében: a kiegyensúlyozott, határozott és egyúttal toleráns identitástudat kialakításában.“

Szeptember 10-én Szociológiai Műhely Kanizsán? címmel számol be a lap arról, hogy véget ért az írótábor. A tervezett szociográfiai kutatásokban kiemelkedő helyet kell kapnia a vajdasági magyar polgár szociográfiájának, a falu szociográfiai leírásának, a magyar parasztcsalád, az elvándorlók szociográfiájának, az együttélés szociográfiájának.

Szeptember 12-én Az igazság keresése, írótábori gondolatok című írás bővebben taglalja ezt. „Vajdaságban, s talán az egész magyar nyelvterületen ismét eljött a szociográfia-írás ideje. Nem azért, mintha az elmúlt évtizedekben tartományunkban nem születtek volna figyelmet érdemlő alkotások, de az egész európai politikai-társadalmi rendszer viszonyainak megbomlása, a kommunizmus ideológiájának bukásával, merőben új helyzetet teremtett: bizonytalanságot, a bennünket is érintő háború félelmet és elvándorlást hozott, a nacionalizmus felgerjesztése is megjelent. A kisebbségben élők – esetünkben az itteni magyarság – számára a kisebbségi lét még kuszáltabbá teszi ezeket a viszonyokat: áttekinthetetlenné, s tanácstalanabbá bennünket, akik ezt az életet éljük. A felszínt ugyan mindenki látja, de a szociográfiára hárul, hogy feltárja a rejtőzködő és az elrejtett igazságot azáltal, hogy a felszínről a mélyebb rétegekbe hatol” – írja Fodor István újságíró, aki idézi az egyik elhangzott gondolatot is: „Tudjuk, hogy a jugoszláviai magyarság körében nincs minden rendben az életösztönnel és nemzettudattal, de senki sem vállalkozik az okok alaposabb kutatására, pedig ez nélkülözhetetlen megmaradásunkhoz, mert a társadalom kórtani diagnózisának megállapítása nélkül a gyógyítás se kezdődhet el, s ehhez kapcsolódik a megállapítás is, hogy ez az irodalmi műfaj a legközvetlenebbül a politikai tevékenység szolgálatába állítható. Persze, a magyarság érdekeit védő, a megmaradást szolgáló politikai gondolatnak.“

Ezt kétségkívül jól tudta a ,,másik“ politikai vezetés is, amely a testvériség-egység korszakában, a mostanihoz viszonyítva valódi jólétben igyekezett elkendőzni, hogy mégis vannak folyamatok, amelyek hosszabb távon a kisebbség létét veszélyeztetik, és a jelenlegi is, amely nyílt lépéseket tesz a felszámolás érdekében, írja Fodor.

Szeptember 13-án Az ezredvég elé menni címmel Újító elképzelések a zentai művésztelep munkájában alcímmel jelent meg az az írás, amely felveti: kell-e most alkotni és kiállítást szervezni? Hajnal Jenő, a közművelődési központ igazgatója adja meg erre a választ:  „Vannak, akik felvetik a kérdést, hogy ebben  a helyzetben szükség van-e művésztelepre, az alkotásokra. Épp egy-egy kiállítás győz meg bennünket arról, hogy igen, mert enélkül nem tudunk jobbak és mások lenni akkor, amikor esetleg majd jobb körülmények között élünk.“

1995. szeptember 16-án jelent meg Gerold László tollából a Kilátóban az Irodalomtörténet-írás és kritika hagyománya és jelene Vajdaságban című tanulmány. Ebből idézünk: felmerül a kérdés, hogy a kisebbségi irodalommal összefüggésben kialakított köztudat különbözik-e az általános irodalmi köztudattól? A válasz alapfokon: lényegében nem. Nem, mert a kisebbségi irodalom öntudata, akárcsak önértéke sem másmilyen, nem másféle kritériumok alapján formálódik, mert önmagával szemben nem lehet igénytelenebb, megalkuvóbb, elnézőbb, szakszerűtlenebb, mint általában az irodalom. De egyetlen vonatkozása van a kisebbségi irodalmi köztudatnak, ami nem mellőzhető, az, hogy kisebbségi. (Hangsúlyozom: a köztudatnak, s nem a tudatnak) Ami azt jelenti, hogy ugyanannak a nyelvnek egy olyan közösségében jött létre, amely más viszonyok között él, mint az ugyanezt a nyelvet beszélő többség, nem önszántából, hanem a körülményekből adódóan, s amely ezt a tényt az élet semmilyen vonatkozásában, így az irodalomban sem mellőzheti. Ugyanakkor, s ezt nem lehet eléggé hangoztatni, a kisebbségi jellegből adódó sajátosság nem tolakodhat az irodalmi, a minőségi mérce elé. (...) Szentelekyék idején a magyar irodalom a kisebbségi lét támasza kellett, hogy legyen. A háború után nálunk is az új rend és osztály szolgálatában állott. Ezen a  felfogáson az ún. áprilisi hidasok egyetlen fellépése ütött rést 1950-ben, ami lassan, megállíthatatlanul tágult, úgy egy évtized múlva a Symposion-mozgalom már erőteljesen felvetheti az irodalomkép revízióját. Ez olyanképpen ment végbe, amint a kevés kritikakötet is mutatja, hogy párhuzamosan többféle irodalomkép létezett, az is, amit a strukturalisták képviseltek, az is, ami az impresszionista élmények alapján formálódott, sőt az ún. marxista is, amely mifelénk sohasem eresztett „mély gyökereket“.

Ezzel cseng össze Bányai Jánosnak a Híd 1995. szeptemberi számában papírra vetett egy gondolata: „(..) arról sem kell megfeledkezni, hogy a múlt megértése párhuzamos a jelen irodalmának folyamataival. Téved az az irodalomtörténész, aki a jelen irodalmának megértése, a jelenben érvényes irodalomfogalom prizmáján kívül vagy attól függetlenül keres rálátási lehetőséget akár a múlt, akár a jelen irodalmára, vagy az egyes művekre.” (Bányai János: Mi lobbant fel? A legújabb magyar irodalom és az irodalomtörténet).

„A délvidéki magyar ember szellemi arca, szándéka és magatartása, alkotó-teremtő elhatározása – ha úgy tetszik, még izomereje is – úgy alakult, ahogyan a társadalom kényszerítő erői befolyásolták azt. Vagy majdnem úgy alakult, mert azért a rejtőzködő hagyományok erejét sem szabad figyelmen kívül hagyni; a csempészáruvá minősített, s többnyire csak a családon belül élő nemzeti gondolat fegyelmező rendje sok esetben meghatározóan alakította az emberi sorsokat. Határt szabott az önfeladásban és a lojalitás ingoványos útvesztőiben. Amit a magyar tanulóktól elvett a partizánünnepek kultikus idegensége, azt részben visszaadta a betlehemezés misztériuma. Vagy visszaadhatta volna – ami megint csak vállalás és elszánás kérdése (volt). Hogy mindazonáltal mivé vált az elmúlt évtizedek délvidéki magyar írásbelisége, hogy milyen külső – hatalmi és ideológiai – erők, és belső – önvédelmi, lélek- és szellemépítő – elszánások alakították irodalmunkat, azt elsősorban önismereti szempontból érdemes végre, ennyi idő múltán, tisztán látni. A saját árnyékunkon átlépni ugyan így sem lehet, de jó, ha végre belülről jön a fény – vetette papírra Mák Ferenc A megkerülhetetlen szembesülés című könyvkritikájában Vajda Gábor Remény a  megfélemlítettségben – A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete  (1945-1972) című, a Magyarságkutató Tudományos Társaság kiadásában 2006-ban megjelent kötete kapcsán.[12]

Arról, hogy száz év alatt hogyan alakult a vajdasági magyar kulturális tér, a vajdasági magyar kultúra, a közösségi-nemzeti és kisebbségi identitás, a legátfogóbb, legteljesebb, leghitelesebb képet a Vajdasági Magyar Kulturális Stratégia (2012–2018) című kiadvány ad, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács adott ki 2011-ben, s amely felelős szerkesztője Lovas Ildikó volt.[13] Ez nem csak eddig nem tapasztalt részletességgel felmért, feldolgozott helyzetképet ad kulturális, művelődési életünk minden szegmenséről, de stratégiai célokat, értékelveket, prioritásokat is megfogalmaz. Ugyanakkor lefekteti a stratégiai célok és prioritások megvalósulását segítő intézményeket, programokat, sőt a stratégiai célok területi felosztását, intézményekhez rendelt felosztását, a kulturális háló megteremtésének, működtetésének indokoltságát, szükségességét is tartalmazza. A Vajdasági magyar kultúra – Közösségi-nemzeti és kisebbségi identitás című fejezet egyik fontos megállapítását idézzük: „(…) a vajdasági magyar kultúra egyszerre része az egyetemes magyar, nemzeti kultúrának és egyszerre együttélési kultúra – a többségi kultúrával is folyamatos kapcsolatban áll, kell állnia.” A kiadvány az elkövetkező évtizedekre is érvényes üzenetet, feladatrendszert fogalmaz meg, amely eredményeképp „a hivatásos intézmények és az amatőr művelődési élet alakítói az örökségvédelem és az értékteremtés minden területén a kulturális tér egyenletes fejlesztését valósítják meg.”

A Vajdasági Magyar Kulturális Stratégia számot ad arról is, hogy az elmúlt egy évszázad alatt, jórészt a politikai légkörnek, politikai megfontolásoknak, de holmiféle, beszivárgott divatos felfogásoknak köszönhetően mi volt az, amit értékeink, identitásunk ismérvei közül veszni hagytak, elhanyagoltak, visszaszorítottak, elfojtottak. Mi az, amit az említett okok miatt most kell pótolni, újrateremteni, markánsabban, egyértelműbben megfogalmazni, kimondani. Az elmúlt évtizedek sajtójában végzett tallózás egyének, kisebb csoportok értékmentő próbálkozásairól is szól, arról, hogy hiába határoztak meg feladatokat, tennivalókat, ha ez nem fogalmazódhatott meg tágabb közösségünk értékeiként, érdekeiként, tennivalóiként úgy, hogy hozzá van rendelve a feladat végrehajtóinak köre, a feltételek is. Enélkül az eredmény felemás, a jó ötlet hamvában hal meg, a siker, a hatékonyság, a legjobb esetben is csak parciális lehet.