Dr. Klamár Zoltán

néprajzkutató, egyetemi oktató

 

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ tanulmánya

 

 

A lokális identitás proxemikai elemei – vajdasági magyar példák (1945 – 2000)[1]

Kulcsszavak: identitáskonstrukció, mobilitás, migráció, minoritás, narratíva, szegregáció, integráció, szimbólumok, térpanelek.

A világ megértése az egyén identitásszűrőjén keresztül valósul meg, ami egy bonyolult folyamat, hiszen sok mindent át, illetve le kell fordítani a maga számára, főként azokat az utaló szimbólumokat, társadalmi-politikai narratívákat, melyek a többségi társadalom felől áramlanak a kisebbségi léthelyzetben lévők felé, és a mikrotársadalom szűrőin keresztül érkeznek az egyénhez (lásd A. GERELY 2016: 120–121).

Az identitás, identitáskonstrukció kutatása sok összetevőjű, a néprajzi, kulturális antropológiai és történeti vizsgálódások homlokterében álló, egyszersmind azok határmezsgyéjén mozgó tematika, melynek elemző vizsgálatával oly sokan foglalkoztak az ezredforduló környékén, hogy a megjelent munkáknak még felületes számbavételére sem vállalkozhatunk. A vajdasági magyarság identitásának vizsgálatát kutatási témaként többen vallják a magukénak, és olyan tanulmányokban is tetten érhetőek a kérdéskör elemeire vonatkozó utalások, mely tanulmányok nem kifejezetten az önazonosságról szólnak. Se szeri, se száma azoknak a konferenciáknak és tanulmányköteteknek, melyek csak az ezredforduló utáni években foglalkoztak a kérdéssel, illetve e tárgykörben jelentek meg.

Magának a témának a meghatározása sem egyszerű feladat, hiszen az identitás elemeit szinte bármibe bele láthatja a kutató és még csak elvitatni sem lehet tőle ezt a jogot, hiszen, ha úgy vesszük, minden mindennel összefügg!

A kérdéskörnek a felértékelődése a vajdasági magyarok körében a 20. század végén a volt Jugoszláviában az 1990-es évek elejétől tapasztalható, ekkor vált társadalmi szinten is mérhetővé az etnikai közösségben. Az első többpárti választások és a polgári társadalomhoz való visszatérés hozta felszínre a problémát, mégpedig azért, mert a nemzeti kisebbségek, köztük a magyarok is, a szocialista denacionalizáló, jugoszlávságot preferáló, államilag oktrojált identitás helyébe (vö. VÉKÁS 2008: 244), valami mást, olyat szerettek volna, amiben a nemzeti múlt és a lokális kötődések egymást kiegészítve vannak jelen. Ennek példájaként említhetjük, hogy az önmeghatározásban a vajdasági, bácskai, bánáti jelző került az első helyre és nem a jugoszláviai, szerbiai. Mindez értelmezhető úgy is, hogy az utóbbi jelzők egy olyan nagy egészet jelentenek, melyben sokkalta inkább elveszni látszik a kisebbségi identitás, míg az előbbieknél már azt is sejtetik a magukat ily módon meghatározók, hogy nem feltétlenül az állami többséghez tartozók.

Amikor az identitást vizsgáljuk, azt se feledjük, hogy akár a többségi, akár a kisebbségi önazonosságról esik szó, több rétegű hagyománnyal állunk szemben. Nem mindegy, hogy milyen társadalmi csoportról, polgáriról vagy parasztiról beszélünk (lásd: PRICA 1991: 75). Mindkettő ugyanazokkal az elemekkel gazdálkodik ugyan, de a hangsúlyok sok esetben eltérnek egymástól.

A kérdést magát a paraszti kultúra felől közelítette meg a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza, így lett az első olyan regionális atlasz a Kárpát-medencében, amely egy utódállam magyar nemzeti közösségének etnikai térszerkezetét figyelembe véve, az adott etnikumnak a lehető legteljesebb módon mutatja be a paraszti/népi kultúráját, azon belül az identitását is. A kérdőíves kutatás eredményeit kommentárkötetben adták közre, melyben olvashatóak az összegző tanulmányok, a CD-adathordozón pedig, közel kilencszáz térképlapon ábrázolták az eredményeket, de van külön adatbázis is, melyben fényképek, hangzó anyagok és a kérdőíves válaszok között kereshet az érdeklődő (PAPP 2003a: 3).

Jelen vizsgálódásunk tárgya, annak lekérdezése és dokumentálása két témakörben van jelen, a Lokális és társas kapcsolatok (KLAMÁR 2003: 193–202), illetve az Identitás (PAPP 2003b: 203–210) címet viselőkben.

Az identitás hatványozott problémaként jelenik meg napjainkban is az utódállamokban. Itt főként Szerbia, Románia, Ukrajna és Szlovákia kisebbségeinek nemzetállami létbe történő integrációs törekvéseire gondolunk, melynek során az asszimiláció és az integráció közé az államhatalom és a többségi politikai akarat jobbára egyenlőségjelet tesz. Az egyént – származásától függetlenül – egy adott állam az állampolgárság okán, jogán magához köti, noha az nyelvi-kulturális hagyományai alapján sokszor egy másik államot érez inkább a magáénak (vö. TURAI 2015: 7). Ehhez az érzéshez, főként ennek kifejezéséhez való jogát vitatja el sok esetben a többség. A lojalitás számonkérése, kimondva, vagy kimondatlanul általános kérdésként merül fel a többség és a kisebbség problematikájában.

Az országos szinten kisebbségként megjelenő etnikum sok esetben képez többséget, vagy relatív többséget egy adott ország bizonyos térségében. Mindez átstrukturálja a mindennapokat és az együtt élők kapcsolatrendszerét. Van, hogy fokozottabb intoleranciát provokál ki a többségi társadalomhoz tartozókból, mert azok egyszerűen nem értik, hogyan lehetséges, hogy ők, mint „államalkotó” többség – mintha a minoritások nem azok lennének –, kisebbségben élnek bizonyos területeken.

Sok esetben a mindennapok gyakorlatában oldódnak fel a politika által tudatosan gerjesztett ellentétek, és a lokális identitás konstruálása, amely a közös értékekre (is) épül, segíti/segítheti a tolerancia kultúrájának a kialakulását, ami bármennyire szeretnék is, nem vezet el a multikulturalizmus ideáljához, aminek fő oka – Edward T. Hall szavaival élve – az, hogy:

„... a különböző kultúrákhoz tartozó emberek nemcsak különböző nyelvet beszélnek, hanem – magát a világot is más-más módon érzékelik”

 (T. HALL 1980: 25)

Jelen vizsgálódásunk Szerbia, és azon belül Vajdaság északi részére terjed ki, olyan települések lokális közösségeire, melyek országhatár menti falvak, mi több Horgos határátkelőhely, Martonos pedig Tisza menti határfalu. Mindkét település abszolút magyar többségű. Másik három példánk városi rangú település, a ma is magyar többségű kelet-bácskai Magyarkanizsa, a relatív magyar többségű közép-bácskai Topolya, és a Tisza menti kisváros, Óbecse, mely lakosságának már csak fele magyar.

 

A múltba nézés és múltban élés problémája

Talán az 1920 utáni évtizedekben még érthető volt, hogy a vajdasági magyarság az akkori jelennel szembefordulva, identitását tekintve a múltba nézett és a múltban igyekezett élni. Nagy igazságtalanságnak vélte a közösség mindazt, ami az új határok kijelölésével, mint népcsoportra reá szakadt. Az együttélés és egymás mellett élés dilemmája azonban sokkal régebbi probléma, mint az új határok meghúzása és az új impérium berendezkedése. Egy irodalmi példát mutatunk be, Gion Nándor regényfolyamának első darabja, a Virágos katona, ennek a helyzetnek a megrajzolásával kezdődik:

„Te sváb vagy? Stefan nem szólt semmit, elfordította a fejét a részegtől, de az továbbra is ott maradt a szekér mellett, és azt mondta: – Nem lehetsz magyar ember, mert nincs bajuszod. Biztosan sváb vagy.

Stefan most sem válaszolt, úgy tett, mintha észre sem venné a kötekedő, részeg embert. Az végre elengedte a lőcsöt, megállt az út közepén, sokáig bámulta a távolodó szekeret, és még egyszer utánuk kiáltott: – Ha nem vagy sváb, akkor miért nincs bajuszod?

Az Újvári-kocsma előtt álló férfiak hangosan felröhögtek, Stefan meg összeszorított fogakkal hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a Fő utcára. – Nem tudtam, hogy itt is vannak magyarok – mondta rosszkedvűen. – Vannak – bólogatott Prodanov. – Itt a Zöld utcában. Meg a Tukban. Nem szereted őket? – Nem – mondta Stefan.  – Az én malmomba nem járnak magyarok őrletni – mondta Prodanov megnyugtatólag.”

(GION 2007: 7–8)

A regényből – mely németül is megjelent, Gion, Nándor: "Der Soldat mit der Blume". Aus dem Ungarischen von Hans Skirecki, edition, Quintessenz, Verlag Berlin, 1993, 223 S – az olvasó képet kap egy közép-bácskai falu, Szenttamás társadalmának első világháború előtti néhány évtizedéről és a világháború alatti évekről, illetve annak végnapjairól.

Mit mutat az idézett részlet? Főként azt, hogy a térségben együtt élő magyarok, szerbek és németek általában zárt közösségeket alkottak, és noha ismerték egymást, sőt, nem ritkán egymás nyelvét is beszélték, mégsem képeztek egy szervesen egymásra épülő, összekapcsolódó egészet.

A széttagoltságnak főként az emlékezéskultúrában és az identitáskonstrukcióban keresendők az okai: világlátásuk és szemléletük generálta távolságtartásukat.

A később vajdasági magyarságként aposztrofált, akkor még majd félmilliós néptömeg nemzeti emlékezetét korábban az országos magyar nemzetpolitika befolyásolta, főként az iskolai oktatáson keresztül, ünnepek kreálásával, a múlt mitizálásával (A. GERELY 2015: 30). Ezek a hatások döntően meghatározták a kollektív, lokális és individuális identitást (vö. PEJIN 2008: 109). A királyi Jugoszláviában a magyar közösség már nem élvezhette a korábban megtapasztalt állami támogatást. Ez új helyzetet eredményezett a közösség életében, hiszen elvesztette az oktatási struktúrát (lásd: MESAROŠ 1981: 188–189), ugyanakkor a korábban felépített identitásával szemben az új állam meg nem értését, mi több annak negligálását is meg kellett tapasztalnia.

A közösségteremtő és -építő ünnepek helyére olyan újabb lokális, lehetőleg tömegeket megmozgató alkalmakat kellett teremteni, melyek nem keltették fel a hatóságok érdeklődését, gyanakvását, és esetleges beavatkozását sem provokálták ki (lásd: BOTLIK 2018: 40–41).

A két világháború közötti időszakot – a polgári hagyományoknak köszönhetően – a vajdasági magyarok és németek arra használták fel, hogy kialakítsák, átmentsék kulturális autonómiájukat. Az időszak végére nem volt olyan település a tartományban, majd később a Dunai Bánságban, ahol ne lett volna nemzetiségi alapon szerveződött és működtetett művelődési egyesület.

Ezeknek szervezői, vezetői a helyi intelligencia prominensei, orvosok, ügyvédek, tanárok, tanítók, papok voltak, támogatóik pedig földbirtokosok, gyárosok, olyan tehetős polgárok voltak, akik felvállalták a kulturális önszerveződés anyagi támogatását.

Az időszak másik jellemzője, hogy a regionális és lokális sajtón keresztül sikerült egy olyan virtuális valóságot, sajtónyilvánosságot megteremteni, ami a lokális identitást erősítette. A magyarok, fejlett sajtójuknak köszönhetően rendkívül jó helyzetben voltak, hiszen 4 napilapjuk mellett 11 hetilapot olvashattak, és volt még 27 más, gazdasági, társadalmi, irodalmi, vallásos tartalmú sajtótermékük (MESAROŠ 1981: 218–219).

A szervezettségnek és a struktúrának köszönhetően 1940-re kialakult a művelődési élet szervezeti-szerkezeti háttere, ami azt is jelentette, hogy a polgári társadalom keretében megvalósult a vajdasági magyar közösség kiépített intézményrendszerének művelődést szolgáló, a nép- és nemzeti hagyományokra alapozott identitásépítő küldetése is.

 

Strukturális társadalmi változások – szocialista átszervezés

1945-ben mélyreható változások indultak meg a vajdasági magyar közösség életében. A második világháború lezárásakor egy hagyományok nélküli, új hatalom kezdte meg a társadalmi berendezkedést. Tito kommunistái a polgári hagyományokat éppúgy nemkívánatosnak tartották, ahogyan a félfeudális délszláv királyságét is. A társadalmat alapjaiban változtatták meg, hiszen a tulajdonviszonyokhoz nyúltak hozzá, mégpedig oly módon, hogy a korábban példaadó és anyagiakat biztosító réteghez tartozókat egzisztenciálisan lehetetlenítették el. Sokakat közülük – teljes vagyonukat elkobozva – háborús bűnösnek nyilvánítottak, hosszabb-rövidebb időre börtönbe zártak, voltak, nem is kevesen, akiket kivégeztek.

Az etnikai tisztogatással párhuzamosan zajlott a kolonisták visszaköltözése, illetve az újabb, elsősorban szerb és montenegrói tömegek szervezett beáramlása a térségbe. Az érkező telepeseket a németek falvaiba irányították, vagy új településrészeket építettek számukra.

A tartomány etnikai térszerkezetét, lakossági struktúráját megváltoztatták, hiszen 1948-ra elüldözték, megsemmisítették a korábban Vajdaság lakosságának 1/3-át képező németséget.

Mindez része volt annak a folyamatnak, melyet a terület tartós és elvitathatatlan birtokbavétele érdekében szükségesnek láttak meglépni. Az ideológiai legitimációt (vö. COLTA 2009: 529) a kollektív bűnösség kimondása jelentette, amit a gyakorlatban történő alkalmazáshoz igazolásul alkottak meg a párt ideológusai. Úgy vélték, hogy az intézkedések a szerbek és a délszlávok érdekeit szolgálják, amivel indokolhatóvá és igazolhatóvá tehetőek a háborús bűnök kategóriájába tartozó intézkedések, cselekedetek.

Az 1950-es években a kommunista hatalom fokozatosan ellenőrzése alá vonta a társadalom valamennyi területét, és elkezdődött a mezőgazdaság és az ipar átalakítása. A jugoszláv kommunisták szakítottak ugyan a Szovjetunióval, de valójában ekkor még a szovjet modellt másolták: szövetkezetekbe kényszerítették az önálló gazdálkodókat éppúgy, ahogyan a kisipari tevékenységgel foglalkozókat is. Emellett elindult a vidék iparosítása, hogy új munkahelyek teremtésével minél több lehetőség adódjon az etnikai térszerkezet további átalakítására.

Az évtized végére már a kulturális önszerveződés, az egyesületi élet fokozott ellenőrzése is megkezdődött, hivatalosan kimondták, hogy károsak az etnikai alapon működő egyesületek, mert nem szolgálják az együtt élők közeledését. Ezért mindenütt összevonták, egyesítették azokat, noha a szakosztályok jószerével csak párhuzamosságot jelentettek.

Az 1960-as évek közepén, az akkor végrehajtott gazdasági reform következtében a munkahelyek racionalizálása miatt ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliek száma (CARIĆ 1984: 93). Ezt a helyzetet a külföldi munkavállalás engedélyezésével kezelték a hatóságok. A vendégmunkát vállalók többsége a fiatal, munkaképes korosztály közül került ki (lásd: CARIĆ 1984: 93, ĐERE–TOMIĆ 1985: 81, ĐERE–TOMIĆ–IPAČ 1982: 77), mi több a nemzetiségiek az országos társadalmi struktúrát tekintve jóval felülreprezentáltak voltak, köztük a magyarok is (CARIĆ 1984: 93, ĐERE–TOMIĆ–IPAČ 1982: 81). A migrációs trend a következő két évtizedben tovább tartott. Újabb generációk indultak, főként Nyugat-Európa munkaerőpiacára, hogy megteremtsék egzisztenciális létalapjukat.

Közben az 1970-es években tovább liberalizálódott a társadalom, bevezették a szocialista önigazgatást, és új alkotmányt fogadtak el. Hivatalosan ekkortól vált Vajdaság ötnyelvű tartománnyá. Talán az egyik legfontosabb hozadéka az intézkedéseknek, hogy a lakosság számarányától függően a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a nemzetiségi állampolgár, kérésre ugyan, de használhatta anyanyelvét.

Az oktatásban középiskolai szinten is jelen volt a nemzetiségek nyelve, a megszorítás a tagozatnyitás feltételéül azt szabta, hogy egy osztályban 30 tanulónak kellett lennie.

Az újraszerveződő és etnikai alapokra épülő művelődési életet csírájában igyekeztek visszaszorítani, azok szervezőit bírósági eljárás alá vonták, vagy egyszerűen elbocsátották a munkahelyükről.

1980 a fordulat éve, ekkor hal meg az utolsó Habsburgnak titulált Josip Broz Tito köztársasági elnök. Az évtized végére már társadalmi méretű gazdasági és politikai válság bontakozott ki, a tagköztársaságokban újraéledő nacionalizmus a hivatalos politikába is beszüremkedett.

Az évezred utolsó évtizede nem várt fordulatot hozott a balkáni államban. A polgári demokráciához való visszatérés szabad utat engedett a szocializmus évtizedei alatt állami terrorral elfolytott ellentéteknek.

1990-től elindult egy visszarendeződés, ami a fegyveres konfliktus kockázatát rejtette magába. A tagköztársaságok elszakadási törekvése felerősödött és véres polgárháborúba csapott, torkollott. Ugyanakkor a politikai pluralizmus lehetővé tette a pártok újraalakulását, így a nemzetiségek politikai intézményrendszere, képviselete is létrejött. Az etnikai alapú politikai érdekképviselet gyorsan megtalálta helyét az ország irányításában is, és a kisebbségi létérdeket képviselő erők néha a mérleg nyelvét képezhették. Az alkupozícióban lévők az évtized végére a nemzeti kisebbségek számára megteremtették az újabb kulturális autonómia elvi megalapozásának lehetőségét, majd gyakorlati kiépítését.

Ebben a folyamatban az identitás újraszerkesztése, újraépítése döntő fontosságúvá vált.

 

Identitáselemek a térhasználat gyakorlatában

Az etnikai kisebbségek szabad térhasználatáról gyakorlatilag a volt Jugoszlávia utolsó két (1990–1991) évétől kezdve beszélhetünk. Korábban a kommunista hatalom a társadalom minden szegmensére rátelepedett, ellenőrizte azt. A kommunista párt saját múltat épített – néphősök, katonai, munkásmozgalmi, és kommunista vezetők kerültek az új kánonba –, melyben nem volt helye a polgári hagyományoknak, sem a kisebbségek hagyományainak, sem pedig az államalkotók hagyományainak. A korábbi történelmi múlt ideológiailag vállalhatatlan eseményeit, személyeit a pártakarat valósággal kitörölte a nemzeti emlékezetből. Átneveztek településeket, tereket, utcákat, elbontattak emlékműveket és szakrális kisemlékeket.

Az első többpárti választások után a központi hatalom háttérbe húzódása és a polgári demokrácia erősödése mutatkozott meg a lokális akaratban. Nota bene: az első többpárti választások szinte mindenütt a helyi etnikai arányokat képezték le. A települések polgárai az általuk választott testületekkel egyetértésben, a számukra idegen utcanevek helyett a korábban használtakat tették hivatalossá, vagy újakat alkottak. Szobrokat, emléktáblákat állítottak, vagy a régiek némelyikét állították vissza, és ily módon átformálták a korábbi gyakorlatot.

A folyamatban három szintet lehet megkülönböztetni: a mindinkább visszavonuló, állami térkijelölés, térhasználat gyakorlatát; az egyházit, melyet főként a szakrális kisemlékek reprezentálnak, ami illeszkedik a lokális közösség térhasználatához – mindebből leszűrhetjük, hogy a közösségekben megformálódott az igény a környezettel folytatott „párbeszéd” újrafogalmazására (vö. HALL 1980: 30).

Az új identitáselemek kánonát főként a helyi értelmiség alkotta meg, olyanok, akik tekintélyükkel adtak súlyt a lokális és nemzeti identitáselemeknek az adott közösségeken belül.

Hall térhasználattal foglalkozó elméletét tágabban értelmezve, magát a térhasználatot is másképpen kezeljük, hiszen nem az egyén személyes térhasználati térképét rajzoljuk meg, hanem sokkalta inkább az identitáson átszűrt térkijelölés gyakorlatát és a kijelölt terek használatát vizsgáljuk, méghozzá az alkalmanként és esetenként létrejövő ideiglenes térhasználati panelekre fókuszálva. Ilyenek az adott közösség ünnepei – legyenek azok világiak vagy valláshoz kötődőek (március 15., október 6., húsvét, karácsony stb.) –, melyek megtartásakor az adott közösség a település bizonyos pontjait tömegesen veszi birtokba, ideiglenesen hoz létre csak általuk használt térpaneleket, melyek az adott időben felülírják a megszokott térhasználati rendet.

 

Horgos

A település főterét 1945 után a kommunista hatalom bipolarizálta. A forgalmas csomópont egyik sarkára állított obeliszken a II. világháború helyi szerb áldozatainak névsora olvasható, a felirat csak szerb nyelvű. Vele szemben, a másik obeliszken a felszabadító harcokban elesettek nevei alatt az értelmező, magyarázó felirat szerb és magyar nyelven is rákerült az emlékműre. Az új, a közös múlt, egyben az új kezdet kifejezője, ami a pártakaratot közvetíti.

1 kép: Obeliszk a felszabadító harcokban elesett helyi magyar és szerb áldozatok emlékére

Korábban mindkét emlékmű azonos jelképpel, vörös csillaggal volt díszítve, de ez később megváltozott. A szerb áldozatok obeliszkjéről levésték a mozgalom jelképét és helyére kereszt került.

2. kép: Obeliszk a II. világháborúban elesett helyi szerb áldozatok emlékére

A faluközpont épületeinek bontásával a tér kinyílt és a Vasút utca irányában kiszélesedett. A telekre épült művelődési ház előtt – a hely a kereszteződés és a főtér szerves részét képezi – egy kopjafa áll. Ez, a korábban református sírjelként ismert szimbólum mára teljesen új jelentéstartalmat kapott: a magyarságot, annak kulturális örökségét szimbolizálja. Horgos főterén álló kopjafa díszítőelemei között ott vannak a falu testvértelepüléseinek a címerei. A szimbólum tehát múltat, jelent és jövőt kapcsol össze és legfőbb üzenete az, hogy a falu magyarsága békében és barátságban kíván élni és boldogulni.

A legújabb jel a tér Vasút utcába nyúló szegletére állított Szent István mellszobor.

3. kép: Szent István mellszobor

A büszt üzenete egyértelmű: a falu magyarsága emlékezik a gyökereire, de toleráns is egyben, mert a király Imre herceghez írott intelmeit is szem előtt tartja. Ezt némileg felülírja a büszt elé állított kettős kereszt, ami feliratával a királyra emlékezik, aki a magyarok nagyasszonya oltalmába ajánlotta országát. Az állíttatók e cselekedetre emlékezvén jelenítették meg a kereszten a boldogságos Szűz Máriát. A kereszt szövegében hozzá könyörögnek és a latin ábécével írottak mellett a magyar rovásírás betűivel is rávésték a fohászt.

Az újabb térobjektumok állításával a korábban kétpólusú központi térszerkezet immáron négypólusúvá vált. Ezzel felülírták a régebbi hangsúlyeltolódást, melyet az állampárt alakított ki magyarok és nem magyarok között.

A magyar közösség ünnepei közül ily módon a Szent Istvánhoz kapcsolódó államalapítás kapott hangsúlyt, és az új kenyér szentelése, osztása, valamint az árusok sátrai olyan kavalkádot eredményeznek évről-évre, ami a teret fesztiváli népünnepély helyszínévé változtatja.

Az identitás megőrzésében a vallás szerepe a 20. században értékelődött fel. Horgos, mint lokalitás az 1920-as évek közepéig magyar etnikumú település volt. A betelepítések lényegileg nem sokat változtattak a helyzeten, mert a vidékre érkező délszlávokat önálló falurészbe költöztették, így az etnikailag kompakt közösségek megmaradtak.

Az út menti keresztek többségét a 19. század végén és a 20. század elején állíttatták a falu katolikus lakói. A kisemlékek kettős üzenetet hordoznak: elsősorban a vallási másságot hirdetik, de nagyon fontos a feliratuk is. Dedikációjuk magyar nyelvű, és a szövegformula mellett (Isten dicsőségére emeltette…) az állíttató neve, valamint az állítás évszáma olvasható. Mindezek az adatok etnikai töltetet is adtak a felállított szakrális jeleknek. Eme státusuk az eltelt évtizedek alatt mit sem változott.

Ez alól csupán Nepomuki Szent János szobra kivétel. A szoborfülke külső palástján egy fekete gránit tábla található, melyen a következő bibliai idézet olvasható szerb és magyar nyelven: 

„Én vagyok a szőlőtő…”

Jn. 13, 35.

4. kép: Nepomuki Szent János szobra

Ennek magyarázata, hogy Horgos korábban a jelentős homoki szőlő- és borvidék központja volt, és erre a hagyományra alapozva elevenítették fel a szüreti felvonulásokat, melyek egyházi áldása ennél a kisemléknél történik. A gránittábla alatt – melyet 2000-ben helyeztek el a szoborfülke palástjának külsejébe mélyítve – a katolikus pap és az ortodox pópa végzi a szertartást.

A nemzeti múlt fontos része a lokális tudatnak, ezért vannak utcák, melyek korábban is és napjainkban is történelmi személyekre és eseményekre emlékeztettek, emlékeztetnek.

A Kopasz-sor – Kossuth utca – Kossuth Lajos nevét halála évében, 1894-ben vette fel Burg Dénes gyógyszerész javaslatára. Az utcában laktak egykor a falu legtehetősebb parasztgazdái (PAPP 1982: 57). Nagyjából az utca közepén, az egyik kereszteződés sarokházára került a márvány emléktábla, melynek szövege magyarázza a névadás történetét és a névadó emlékét. Ily módon emelték be a magyar forradalom eseménysorát meghatározó néhai kormányzó emlékét a közösségi emlékezetbe és a hivatalos megemlékezés helyi koreográfiájába. Maga a márványtábla, melyet 2004-ben állíttattak, csak magyar nyelven közli az információkat (vö. SZABÓ 2004: 101).

5. kép: Kossuth Lajos márvány emléktábla

 

Magyarkanizsa

A szakrális kisemlékek állításának, ápolásának gyakorlata napjainkig ható módon van jelen a magyarok és szerbek lakta település életében. Az ortodoxok és a katolikusok a kisemlékek állításával széttördelték a korábban egységes teret, mert a közösségek fontosnak vélték megmutatni vallási másságuk jelenlétét. A 20. század impériumváltozásai, a szocialista  államberendezkedésről nem is szólva, fokozatosan háttérbe szorították a korábbi gyakorlatot és évtizedeken át tiltották a vallásos tájhasználatot. Ennek következtében a kisemlékek nagy része fokozatosan pusztult, egy másik részük pedig a közterekről az egyházak számára kijelölt, intimebb templomkertbe, felekezeti temetőrészekbe került.

Az, hogy ezek az objektumok mégis megmaradtak, annak köszönhető, hogy az egykori állíttatók kései utódai kötelességüknek érezték a kisemlékek gondozását, megfelelő karbantartását, amit a korábban az állíttatók által létrehozott keresztalapok kamataiból maga az egyház biztosított. A háborúk és impériumváltások következtében a pénzalapok elértéktelenedtek, így már nem biztosíthatták a kisemlékek javítását. Az utódok magatartásának, áldozatvállalásának köszönhetően mutathatjuk be a térkijelölés eme korábbi gyakorlatát.

Az egyház fontos tájszervező, tájépítő, illetve a tájba szentségi teret applikáló szerepe a barokk korban szakrális kisemlékek sorának létrejöttét eredményezte (további szakirodalommal lásd: BARTHA 1990; LISZKA 2000; SILLING 1994; 2001; TÜSKÉS 1977). A 18. század első felében még a diadalmasan előretörő katolicizmus térhódításától áthatott hétköznapok szakralitását mutatta a város (vö. BARTHA 1990: 220). Egyik legrégebbi szakrális kisemléke Magyarkanizsának az a három feszület, mely Johann Cristoph Müller térképén is látható a Kálvária hegynek (Kalwarien Berg)  nevezett dombon (lásd még: KLAMÁR 1996; 2000). A feszületek szárvégei lekerekítettek, a latrok alakjait 2009-ben pótolták, a középen állón megtalálható a korábbi, öntöttvasból készült korpusz. A város központi településmagjától távolabb, az egykori Szabadkai út mentén, a tájból kb. 6–8 méter magasan kiemelkedő dombon fogadja a látvány a településre érkezőket. A fokozatosan terjeszkedő, egyre nagyobb területet elfoglaló házsorok a 20. század elejére érték el a domb lábát. Az út másik felén már korábban, az 1859-ben nyitott temető (PAPP 1982: 102), majd a temető mögött a 20. század elején épült újabb házsorok fogták keretbe a Kálvária dombot.

6. kép: Három feszület a Kálvária hegynek nevezett dombon

A város katolikus magyarsága a dombhoz vezető út két szélére és a dombot kerülő körút mellé 1897-ben stációkat építtetett. A stációk téglából készült, szoborfülkés képoszlopok, oromzatukon kis fakereszttel díszítettek (vö. LISZKA 2000: 19–31). A fülkékben elhelyezett festményeket – ma domborművek mutatják a szenvedéstörténet állomásait –, valaha csukható vastáblák védték az időjárás viszontagságaitól, melyeket csak húsvétkor nyitottak ki. A stációk állítási költségét a gazdagabb paraszt-polgár családok vállalták. Nevüket az építmények lábazatában elhelyezett szürke műkő táblákon örökítették meg.

7. kép: A dombhoz vezető út és a stációk

Az 1990-es évek elején történt adatrögzítéskor az első stáció táblája már törött volt, felirata:

„… / dicsőségére emeltették: / Pósa József / és neje / Oroszi Rozália.” A második stáció táblája is törött volt: „Isten dicsőségére …/  Sóti Lukács T…/ férje Fehér M…” A harmadik stáció táblája szintén törött volt, a szöveg nagy részét lecsiszolták: „…/ …/ és neje / Cseszkó Teréz.” A negyedik stáció táblája ép volt, a feliraton csiszolásnyomok voltak: „Isten dicsőségére emeltették: / özv. Király Ágostonné, Fehér Erzsébet / és özv. Bali Andrásné, Tóth Teréz.” Az ötödik stáció táblája hiányzott. A hatodik stáció tábláján csiszolási nyomokkal a következő felirat állt: „Isten dicsőségére emeltették: / Tukacs József / és neje / Dukai Veronika.” A hetedik stáció táblája hiányzott. A nyolcadik stáció táblája: „Isten dicsőségére emeltették: / Törteli Lukács / és neje / Szabó Klára.” A kilencedik és a tizedik stáció táblája hiányzott. A tizenegyedik stáció táblája töredezett volt, szövege azonban olvasható: „Isten dicsőségére emeltették: / Losoncz Ferencz / és neje, / Dukai Ágnes.” A tizenkettedik stáció táblája töredezett volt, szövege azonban olvasható: „Isten dicsőségére emeltették: / Fehér Rózsa, Fehér Verona és / Fehér Judit.” A tizenharmadik és tizennegyedik stáció táblája hiányzott.

8. kép: Stáció

A kálvária szakrális terének építményeit a város katolikus magyar lakossága emeltette és gondozta. Nyilvánvalóan ez egészen addig volt így, amíg a liturgikus funkcióját betölthette az építmény. A hatóságok a II. világháborút követően, a koalíciós évek végén betiltották a templomon kívüli szertartásokat, liturgikus cselekményeket. A nagy területen álló objektumegyüttest, kényszerűségből ugyan, de fokozatosan elhanyagolták, ezzel kapcsolatban az alábbi bejegyzések olvashatók a Szt. Pál templom krónikás könyvében:

„1947. Eddig az istentiszteletek az egyházi rendelkezések és szokások szerint folytak, ez évben változás állt be, az Úrnapi körmenet a milicia szóbeli rendeletére elmaradt…”

A következő évben újabb szigorítást vezettek be:

„1948. Ez évben az összes körmenetek: húsvéti, feltámadási, búzaszentelési, és a keresztjáró napok körmenetei a világi hatóságok rendelkezése folytán elmaradtak.”

A kisemlékeket a hívek és az egyházközség adakozásából újították fel 2009-ben. Az egykori adakozók névsora hiányos, mindössze öt stáció állíttatóinak neve szerepel a márványtáblán, melyet a kálvária bejáratánál helyeztek el, a nevek a következők: Losoncz Ferenc és neje Dukai Ágnes, Törteli Lukács és neje Szabó Klára, Pósa József és neje Oroszi Rozália, özv. Fehér Erzsébet, özv. Tóth Teréz, Tukacs József és neje Dukai Veronika, Fehér Verona, Fehér Judit, Fehér Rózsa.

A felújíttatók példaadásának és az egyéni emlékállítás fontosságának hangsúlyozása abban mutatkozik meg, hogy nem a régi táblák megújítása, megtartása mellett döntöttek, hanem teljesen új, a 2009. évi felújítás tényét és a felújíttatók neveit rögzítő lapok kerültek a stációkra, a következőképpen:

 

1. „Felújítatta 2009 / Milutinovics Antal / és családja”

2. „Felújítatta 2009 / Koncz Gyula és Ella”,

3. „Felújította 2009 / Muhi Károly és Margit”

4. „Felújította 2009 / Körmöci József / Rózsa Imre / Raffai József / Hlavinka Imre / és családjuk”

5. „Felújítatta 2009 / Harmath Irén / Törteli Ákos / Törteli Zsolt / Törteli Éva”

6. „Felújítatta 2009 / Bús Ernő / és Veronika”

7. „Felújítatta 2009 / Dukai István / neje Magdolna / gyerekeikkel / és Dukai Irén”

8. „Felújítatta 2009 / Faragó Teréz / Pósa Piroska / Sáfrány Mária / és családjuk”

9. „Felújítatta 2009 / Kracsun Miklós / Csorba János / Jenei Mihály / és családjuk”

10. „Felújítatta 2009 / Teleki György / és családja”

11. „Felújítatta 2009 / A magyarkanizsai / Szt. Őrangyalok / Plébánia hívei”

12. „Felújítatta 2009 / A magyarkanizsai / Szt. Pál / Plébánia hívei”

13. „Felújítatta 2009 / Nagy Imre”

14. „Felújítatta 2009 / Dr. Latyák Ibolya / és Családja”

 

A kálváriadomb tetején álló három feszület felújított lábazatán, melyen korábban nem volt utalás az egykori állíttatókra, napjainkban márványtáblák hirdetik a költségeket álló személyek neveit. A bal oldali táblán: „Felújítatta / Kálmán Imre / és családja / 2009”, a középsőn:

„Felújítatta / Baráth Antal / és családja / 2009”,

a jobb oldalin pedig:

„Felújítatta / Csikós Kálmán / és családja / 2009”.

A város legrégebbi, datált szakrális kisemléke az 1866-ban emelt Nepomuki Szent János-szobor. A szent nagy népszerűségnek örvendett egész Közép-Európában – óvott a rossz hírtől, betegségektől, tűzvésztől, a szép halál elősegítője is volt és a hajósok, vízimolnárok, tutajosok patrónusaként is számon tartották (LISZKA 2000: 65) –, nem csoda hát, hogy az „AZ Ó KANIZSAI / ÁJTATOS HIVEKNEK / ADAKOZÁSÁBÓL” is állítottak egy szobrot a Körös-patak tiszai torkolatához. Ezt erősíti meg a Szent Őrzőangyalok templomának 1890. évi inventáriuma 14. pontjának bejegyzése:

„Nep. Sz. János szobra a Tisza partján, alapít. 1866-ban a hívek adományából, fentartására alapot a község tett”[2]

A szent szobrának sorsa sajátos, hiszen az 1960-as évekig az eredeti patakmeder feltöltéséig, az egykori állítási helyén állt, majd a Szent Őrangyalok titulusú katolikus templom kertjébe helyezték át az időközben megrongált, fejetlen szobrot. Korábbi, archív fotókon jól látszik, hogy a szent egyik közismert ábrázolása a – jelenleg letörött – behajlított bal kéz, a száj elé tartott ujj és a másik kézben lévő feszület. Az alkotást a katolikus hívek összefogásával „restaurálták” és a megkerült szoborfejet a helyére illesztették. A homokkő-szobor, arányait és attribútumát elvesztve, ekkor újra kiszínesedett.

9. kép: Nepomuki Szent János szobra Magyarkanizsán

Még két objektum található a templomkertben, az 1882-ben állított Pieta, és az 1891-ben készült Szentháromság-szobor. Előbbi fehér, cararrai márványból készült, az ülő Szűz Máriát ábrázolja ölében a halott Jézussal. Felirata:

„Oh, ti mindnyájan / Kik átmentek ez uton / Figyelmezzetek és lássátok / Ha vagyon e fájdalom / Mint az én fájdalmam. / KÉSZITETTE / AZ ISTEN DICSŐSÉGÉRE / ÖZV: SMIDL VENCZELNÉ / SZÜL: SPORN MÁRIA VILHELMINA / 1882.” A szobrot állítató

„Özvegy Schmidl Venczelné, szül. Sporn Maria Vilhelmina vallásos érzelmétől indittatva Isten, és a B. Szent Szűz dicsőitésére egy díszes, buzgalmat emelő, és a fájdalmas szent szűznek a keresztről levett, és karjaiban tartó Szent Fiát jelképező kararrai márványból mesterileg készített szobor emeltetett templomunk udvarán, 1200 forintnyi költségen.”[3]

A szobor fenntartására alapítványt hozott létre az özvegy, a 120 forintot vagyonára tábláztatta. Minderről az érseki hatóság jóváhagyását kérve levélben tájékoztatta Mészáros Ignácz prépost plébános az érseki hivatalt 1882. szeptember 11-én[4].

10. kép: Az 1882-ben állított Pieta

A szobor a tér keleti felén, a mostani kereszthajó bejáratához vezető úton áll. Habár az eredeti, mögötte vezető utat ma már nem használják, és így intő feliratát sem olvassák, mégis sokkal inkább uralja a teret, mint a mellette álló, monumentális Szentháromság-szobor.

A homokkőből készült és igen rossz állapotban lévő alkotás a Bata család anyagi áldozatvállalásának köszönhetően került felállításra:

„A TELJES / MEGOSZTHATATLAN / SZENT HÁROMSÁG EGY ISTEN / DICSŐSÉGÉRE / EMELTETTÉK / BATA JÁNOS PÁL / BATA JÁNOS ANTAL / BATA JÁNOS JÁNOS /  ÉS BATA ÉVA / MDCCCXCI.”

Márton Mátyás ókanizsai plébános többek között az alábbiakról tájékoztatta levélben a kalocsai érseki hatóságot:

„(…) egy eléggé díszes, 8 méter magas és három méter széles Szentháromság szobrot emeltettek, melynek tervrajzát van szerencsém mellékelni. A szobrot Szauer Károly szabadkai műfaragó készítette, és az Atya- és Fiú Isten alakján kívül még öt más szoborból áll, t.i. Immaculata, Sz. Péter, Sz. Pál, Nep. sz. János és Páduai sz. Antal kőalakjaiból, melyek 170 cméter magasságúak. Magára a szobor történetére azt kívánom megjegyezni, hogy az idejövetelemkor már föl volt állítva, azóta az alakokon dolgozott a hozzá valóban értő kőfaragó.”[5]

A monumentális kompozíció horizontális elrendezésű (a Szentháromság-ábrázolások tipológiájához részletesebben lásd: LISZKA 2015: 24–30), már a Szentháromságot tartó posztamenst is igen magas talapzatra állították. Az Atyaisten, jobbján a Fiúistennel a felhőtrónuson ül, lábuk a földgolyón, közöttük-fölöttük a kiterjesztett szárnyú galamb képében a Szentlélek volt látható, mára csak a kiáradó sugarak mutatják a helyét. A Fiúisten a bal kezében nagy méretű keresztet tart, jobbjával a sebeire mutat. Sajnos a homokkő-alkotás annyira rossz állapotban van, hogy bizonyos elemei alig kivehetőek, de az még igen, hogy az Atyaisten a baljában jogart tart, jobbját pedig áldásra emeli. A posztamens lábazatánál a mellékalakok egyértelműen utalnak az állíttatókra: a női erények megtestesítője, a szeplőtelen Szűzanya, akinek alakja nyilvánvalóan Bata Éva számára volt fontos. A férfi szentek pedig a szobrot állíttató férfiak példaképei voltak. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az állíttatók ily módon hangsúlyozták anyagi áldozatvállalásuk, példaadásuk fontosságát a közösség számára. A Bata család tagjai igen tehetős parasztpolgárok voltak, tagjai a képviselő-testületnek, virilis választójoggal.

11. kép: Az 1891-ben készült Szentháromság-szobor Magyarkanizsán

Az 1890-ben összeállított inventárium Objecta sacra rovatában az alábbiak olvashatók:

Losoncz Balázs szállásán fakereszt alapíttatott 1857, 2. A zentai úton kőkereszt alapította Mészáros Lajos, 3. A horgosi úton kőkereszt alapította Koncz János 1858, 4. Wagner Ferencz szállásán fakereszt, alapít. általa 1865-ben, 5. A nagy utczán kőkereszt alapította Bicskey Imre 1888, 6. Dukai Lukács szállásán fakereszt alapít. általa 1858, 7. Zentai úton fakereszt alapít. Bagi Pál 1868, 8. Zentai úton kőkereszt alapít. Bagi Imre 1877, 9. Szabadkai úton kőkereszt Losoncz János 1883, 10. Tóth Pál szállásán kőkereszt alapít. általa 1887, 11. Losoncz Julis szállásán fakereszt alapít általa 1887, 12. A régi temető újabb részében fakereszt alap. Bagi Ruzsi 1888, 13. Az új temetőben kőkereszt alapít. Losoncz Ferencz 1889, 14. Nep. Szt. János szobra a Tisza partján, alapít. 1866-ban a hívek adományából, fenntartására alapot a község tett, 15. Fájdalmas Szűz szobra 1882-ben Sorny, férj. Schmidt Vendelné által, Kálvária 16. 3 kőkereszt, a hívek adományából létesített alapból tartatik, 17. 7 stáció a hívek adományából létesített alapból tartatik…[6]

Mint azt alább látni fogjuk a 20. század elején folytatódott a terek szakrális kijelölése és a leltárban szereplő 17 objektum mellett további alkotások kerültek a város egy-egy forgalmas pontjára. Ezek egyike a Jézus Szíve-szobor, egy igen lendületes, impresszív megfogalmazású, szecessziós talapzaton álló alkotás, melyet a Gazdakör székházánál, az egykori Szent István és Széchenyi utcák háromszög alakú kis teret formáló találkozásánál állítottak fel. A kolozsvári Szeszák Ferenc – Stróbl Alajos tanítványa – készítette alkotásért 16000 koronát fizetett egy módos paraszt-polgár család. Dedikációja azt is elárulja, hogy a felújítást is tehetős hívek vállalták:

„JÉZUS / SZENTSÉGES SZIVÉNEK / AJÁNLJA / BATA SÁNDOR / ÉS NEJE / REMETE VIKTÓRIA / 1908” Talapzatán: „ISTEN DICSŐSÉGÉRE JAVITTATTA 1975 ÉVBEN / DUKAI SÁNDOR / ÉS NEJE / NAGY HERMINA”

A szobor fenntartására az emeltető házaspár a Kegyes Alapok pénztárába háromszáz koronát tett le 1908. december 27-én, hogy annak kamataiból a későbbiekben a fenntartási költségeket fedezzék[7].

A későbbiekben a lábazat hátoldalán elhelyezett réztábla egy újabb javításról tájékoztat, bilingvis feliratából a magyar szöveget idézzük:

„A JÉZUS SZÍVE SZOBOR FELÚJÍTÁSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK / TÉRRENDEZÉSI MUNKÁLATAI / MAGYARKANIZSA HELYI KÖZÖSSÉG / ÉS A POTISJE MAGYARKANIZSA RT. / TÁMOGATÁSA JÓVOLTÁBÓL VALÓSULTAK MEG. / 2015”.

Látható, hogy alkalmasint az önkormányzat és a városban működő iparvállalatok – elsősorban a cserépgyár – is részt vállalnak a kisemlékek megújításában.

12. kép: Jézus szíve-szobor 

A kevésbé lendületes, inkább a szigorú egyházi megfogalmazású ábrázolásmódot követő Mária szíve-szobor a belváros Szent Őrangyalok templomának közelében, az egykori Deák Ferenc és Árpád utcák találkozásánál lévő kis téren áll. A szoborállítás költségeit ismét egy tehetős paraszt-polgár család vállalta:

„A / BOLDOGSÁGOS SZÜZ MÁRIA / SZEPLŐTELEN SZIVÉNEK / AJÁNLJA / DUKAI ANDRÁS / ÉS NEJE / DUKAI AMÁLIA / 1929. / ÓVÁRI J. / SENTA”

A dedikáció szövegéből a szomszédos város, Zenta nevének írásmódja utal csupán arra, hogy a 20. század második évtizedében impériumváltás történt. Ennek a szobornak is a település önkormányzata rendezte a környezetét akkor, amikor a könyvtár és művelődési ház épült. Ekkor készült a szobor mögötti lépcsőfeljárót takaró palást, ami hangsúlyosabbá teszi a sablonosra sikeredett alkotást.

13. kép: Mária szíve-szobor 

A szobrok mellett számos keresztet és feszületet is állítottak a városlakók, elsősorban a településre vezető utak mentén, majd a 20. század első felében már a város fontosabb utcáinak kereszteződésében, illetve a főterekre is jutott a kisemlékekből.

A város délnyugati bejáratánál, a Zentai út és a vasút között, a szántók peremén áll a Kík köröszt[8], amelyet napjainkban is rendszeresen kékre festenek. Dedikációja:

„KERESZTRE / FESZÍTETT / JÉZUS / KÖNYÖRÜLJ / RAJTUNK.”

A feszület lábazatához műanyag flakont erősítettek, amiben állandóan van virág. A szépen gondozott kisemlék egy korábban állított fakereszt helyére került. A Sóti család felmenői által állíttatott és kidőlt fakereszt helyébe:

„Sóti Józs. János, Sóti Józs. Vincze és Sóti Józs. Lukács testvérek egy új, erős és csinos kőkeresztet állítottak 200 forintért.”[9] 

Az állítás évében, 1902-ben egy harminckét forintos új keresztalapot is létrehoztak, melyet egy évvel később további hatvannégy koronával toldottak meg[10].

14. kép: Kík köröszt

Zenta felől a város központja felé haladva a Járványkórház mellett áll a Borsos család által emeltetett feszület:

„ISTEN DICSŐSÉGÉRE / EMELTETTÉK / BORSOS ANDRÁS / ÉS NEJE / SZABADOS ERZSÉBET / 1903.”

Még az állítás évében a Kegyes Alapok pénztárába száz koronát helyeztek letétbe

„…a vásártér és a zentai országút összeszögellésén fölállított kőkereszt fönntartására …”[11]

A feszületet kovácsoltvas kerítéssel vették körbe, lábazatához és kerítésére rendszeresen helyeznek virágot.

15. kép: A Borsos család által emeltetett feszület

A Csákó-kereszt az egykori Újvárosi főutca és Hunyadi utca térré szélesedő sarkán áll. Az egyetlen feszület a városban, amelyen az állíttató ragadványneve olvasható:

„ISTEN DICSŐSÉGÉRE / EMELTETTÉK / SZABÓ JÁNOS / CSÁKÓ / ÉS NEJE / PÓSA ROZÁLIA / 1903. / LÖWY M. / SZABADKA.”

A Kegyes Alapok pénztárába száz koronát tettek az állíttatók, melynek kamataiból a feszület fenntartását kellett biztosítani[12]. A feszület posztamensének hátoldalán az eukarisztiát szimbolizáló ostya és kehely alatt a mártíromság pálmaága, valamint a krisztusi áldozatvállalás szimbóluma, a kereszt vésete látható. A hívek és a kereszt gondozói a míves kovácsoltvas kerítése mögé flakonokban virágot helyeznek.

16. kép: Csákó-kereszt

A Szent Pál katolikus templom kertjében áll a Szécsi család által állíttatott feszület:

„DICSÉRTESSÉK / A JÉZUS KRISZTUS /  OVARY SENTA / ISTEN / DICSŐSÉGÉRE / EMELTETTE / SZÉCSI GYULA / NEJE / BATA ÁGOTA / ÉS LEÁNYUK / VIKTÓRIA / 1940”

A Szent Pál templom krónikás könyvében az alábbiak olvashatók:

„A templom elé ez év májusában állította Szécsi Gyula és neje Bata Ágota a kőkeresztet, amelynek ünnepélyes megáldása pünkösd másnapján volt.”

17. kép: A szécsi család által állíttatott feszület

Az egykori Zrínyi utca sarkán a vegyesbolt és Nagy Mátyás valamikori vendéglője közelében áll a helybéliek által Losoncz-keresztként emlegetett feszület:

„ISTEN DICSŐSÉGÉRE / EMELTETTÉK / LOSONCZ ANDRÁS / ÉS NEJE / DOBÓ JULIANNA / 1912 JUNIUS 28. / AURER SÁNDOR / ÁRVIZ U 35.”

Hátoldalán:

„TÁVOL LEGYEN MÁSBAN / DICSEKEDNEM, MINT / A MI URUNK JÉZUS / KRISZTUS KERESZTJÉBEN / GAL. 6. 14.”

Az alapítók kétszáz koronát fizettek be a Kegyes Alapok pénztárába, mely összeg kamataiból a feszület fenntartási költségeit kellett fedezni[13]. Az 1990-es évek közepén javították a lábazatát és kovácsoltvas kerítését.

18. kép: Losoncz-kereszt

A városból kivezető, az egykori Szegedi út Falu városrészen átvezető szakasza mellett, a régi szatócsbolt közelében áll a Koncz család által állíttatott feszület:

„KONCZ JÁNOS / CSALÁDJAI. / 1934.”

A kisemléket napjainkban is szépen rendben tartják.

19. kép: A Koncz család által állíttatott feszület

A Horgosi út mellett, annak városba vezető szakaszánál áll a missziós kereszt: „SZENT ÉV 1975” Ez az egyetlen fakereszt a város területén.

A katolikus nagytemplom kertjében két kereszt áll, az egyiket a Sóti család állíttatta, mely eredeti helyén a Szentháromság-szobor és a templom főbejárata között található. Dedikációja igen lényegre törő: „SÓTI ANDRÁS / CSALÁDJA.” A Sótiak tehetős nagygazdák voltak, több száz hold földjük, számos tanyájuk állt a város határában és virilis választói joggal rendelkeztek, állandó tagjai voltak a kibővített képviselő testületnek. Nem véletlen tehát, hogy a magyarság számára fontos üzenetet közvetítő katolikus nagytemplom főbejárata mellett állíttattak mellékalakos feszületet.

20. kép: A Sóti család által állíttatott kereszt

A Czérna-kereszt eredetileg a Fő tér sarkán, az egykori piactéren állt. A kommunista hatalom azonban a szerbek feszületével együtt, – az utóbbi a városháza előtt állt – áthelyeztette. Napjainkban a nagytemplom szentélyéhez simuló hittanterem előtt áll. Felirata:

„ISTEN DICSŐSÉGÉRE / EMELTETTE / CZÉRNA / SZILVESZTERNÉ / SZÜL. / TÉNYI ERZSÉBET/ 1903. LŐWY M. SZABADKÁN”

Az állíttató a Kegyes alapokba száz koronát fizetett be, hogy a kamatjövedelmek a

„…kis piaczon fölállított fehér márvány kereszt fentartásásra fordíttassanak.”[14]

A kereszt hátoldalán az eukarisztiára emlékeztető kehely és ostya, alatta pálmaág és a kereszt vésete látható.

21. kép: Czérna-kereszt

A városnak négy – két katolikus, egy szerb és egy zsidó – temetője van. A katolikus temetőkben több középfeszület is található. A nagytemetőben a főút mellett két 19. századi, rendszeresen festett feszület áll:

„EMELTETTE / LOSONC SÁNDOR / ÚJITATTA FIA / GYÖRGY.” és a másik „EMELTETTÉK / ISTEN KEGYELMÉBŐL / BICSKEJI IMRE ÉS / LÁSZLÓ ROZÁLIA / KÖLTSÉGÉN”.

22. kép: A nagytemetőben található feszület

A kistemetőben egy középfeszület áll a sírkertben, mellette harangláb. Rózsaszín márványból készült, feliratának szövege:

„ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÁLLÍTATTA / LOSONCZ FERENCZ / ÉS NEJE / DUKAY ÁGNES / 1887.”

23. kép: A középfeszület és harangláb

Húsz évvel a kereszt felállítása után idősb Losoncz Ferenc a Kegyes Alapok pénztárába nyolcvan koronát fizetett be, hogy annak kamataiból a

„…tóparti temetőben ugyancsak ő által föl állított vörös márvány kereszt föntartására alapul szolgáljanak.”[15]

A városban mindössze két szakrális kisemléket állíttattak szerb lakosok, illetve a szerb görögkeleti egyházközség. A Fő téri feszület ma a Szent Mihály Arkangyal görögkeleti szerb templom kertjében áll. Elég későn, a 19. század második felében állították. A feszület lábazatán a templom védszentje látható. Cirill betűs felirata információban gazdag:

„У СЛАВУ БОГА! / ПРЕЧАСТНОМ ПАСПЈАТУ ХРИСТОВОМ / ЗНАМЕЊЕ ОВО ПОДИЖЕ / ВЕРОЉУБИВА ПРАВОСЛАВНА СРБСКА / ОБШТИНА У СТАРОЈ КАНЈИЖИ / ГОДИНЕ 1871.” Talapzatán: „ ОБНОВЉЕН 1930 Г. / ИНДУСТРИЈА МРАМОРА. ДД. / СУБОТИЦА. / ОВАЈ КРСТ ОБНОВИЛА / ЛЕПОСАВА ШЛЕЗИНГЕР / 2005. ГОДИНЕ”  (Isten dicsőségére! / Dicsőséges oltalmazó Krisztusunknak / az emlékművet állíttatja / a hitszerető Pravoszláv Szerb / Egyházközség Ókanizsán / 1871. évben. A talapzat szövege: Felújítva 1930. é. / Márványipar R.T. / Szabadka / Ezt a keresztet újíttatta / Leposava Šlezinger / 2005. évben.)

24. kép: A Fő téri feszület

A szerb temetőben álló középfeszület felirata:

„У СЛАВУ БОГА И ЧАСТ ГОСПОДА И СПАСА НАШЕГ / ИСУСА ХРИСТА / И ИЗБРАНИКА ЊЕГОВА / АПОСТОЛА И ЕВАНГЕЛИСТЕ... / СВ. ЛУКЕ / КУЧЕВНОГ ЗАШТИТНИКА ПОРОДИЦА / БОГОСЛАВЉЕНИХ ПОДИЖУ ОВО СВЕТО / ЋАСНО ЗНАМЕЊЕ ВАСЕ БОГОСАВЉЕВ ... / ОВОГА СВЕТА / ... АМИН / 1899 ГОД.” [Isten és megmentő Urunk Jézus dicsőségére / az Úr kiválasztott / apostolának / Szt. Lukács / evangelistának a család oltalmazójának / Isten dicsőségére állították ezt a szent / emléket Vasa Bogosavljev / a világ…/ ámen / 1899 év.]

A Letopis, vagyis a szerb templom és egyházközség történetét megörökítő évkönyvben az alábbiak olvashatók:

„Васа Богосављев подигао је крст на месту званом «свињске пијаце» за своту од 800 кпуна.”[16]

[Vasa Bogosavljev keresztet állíttatott a disznópiacnak nevezett helyen 800 korona összegért.]

25. kép: A szerb temetőben álló középfeszület

Nyilvánvaló, hogy a szakrális kisemlékek állítása függött a vallásos közösség általános anyagi áldozatvállalásának lehetőségétől is. Így a tagságában egyre fogyatkozó szerb egyházközség ennyit tudott építeni, fenntartani.

A hagyománytisztelet és hagyományteremtés szándékával szervezett népünnepély helyszínén Szúnyogfalu – Magyarkanizsa 1942-ben létrejött, mindössze 14 lakóházból álló kültelki városrésze – rakodójának központi részén, új szakrális kisemléket állítottak az ottani lakosok. A szoborfülkés képoszlop téglából készült, csúcsán napkereszttel. Középütt, Jézus terrakotta szobra látható, ölében bárányt tart (bővebben lásd: KLAMÁR 2010.). Az első, fesztivál-szerű pásztornapok keretében 2009-ben áldották meg az alkotást.

26. kép: Szoborfülkés képoszlop

 

Martonos

A faluban a 20. század elejéig a szerb és a magyar etnikumhoz tartozók két egymástól jól elkülönülő településrészen éltek. A szerbek saját lokális identitásuk fontos szereplőinek állítottak emléket. Az egyik emléktábla a szerb iskola falán látható és a faluban szolgált tanítók emlékét rögzíti. A cirill betűs szerb szöveg fordítása az alábbiakat adja közre:

„A Bács-Martonosi / szerb pravoszláv egyházi iskolaközség/ kegyelete és megbecsülése jeleként, / ezt az emléktáblát állítja elhunyt tanítói: / Aron Ilić (tanított 40 évig), / Jovan Nastić (tanított 2 évig), / Đorđe Grujić (tanított 2 évig), / Marko Bibić (tanított 2 évig), /  Sima Mihajlović (tanított 3 évig), / Đeno Vučić, / Toša Petaković (tanított 4 évig), / tiszteletére, 1902.“

27. kép: A szerb iskola falán található emléktábla

Az épület bejárata mellett van még egy márványtábla, mindössze két évszámmal: 1854-1902. A falu szerbsége úgy tudja, hogy az évszám felett valaha Szent Száva képmása volt.

Az utca túloldalán áll a Szent Miklós ortodox templom. A hossztengelyes, zömök tornyú, barokk épület szentélyének külső falán lévő emléktábla anyagában és megmunkálásában olyan, mint az iskola épületén lévő, de attól egy évvel korábban állították. Cirill betűs szerb szövegének fordítása a következő:

„A Bács-Martonosi / szerb pravoszláv egyházi iskolaközség, / megbecsülése és kegyelete jeleként, / ezt az emléktáblát állítja / az Úrban megboldogult plébánosai: / Marko Vlaović (szolgált 30 évet, +1831), / Jakov Žižić (szolgált 5 évet, + 1836), / Jefta Jokić (szolgált 50 évet, + 1837), / Jovan Milić (szolgált 51 évet, + 1891), / Petar Petrović (szolgált 55 évet, + 1893) / emlékére, 1901.“

A templomkert bejárati kapujától jobbra egy szürke gránit obeliszk áll, melyet az első világháborúban elesettek emlékének szenteltek és a cirill betűs szerb szöveg fordítása a következő:

„Dicsőség és békesség / azoknak a martonosi szerbeknek, / akik övéiktől messze, / a világháború harcterein hagyták csontjaikat. / 1914-1918 / Ezen emlékmű önkéntes adományokból emeltetett.”

A szerb közösség emléktáblái a lokális identitás fontosságát mutatják. Állításuk idején, még a monarchia éveiben, igaz akkorra már a fogyatkozó szerb közösség jeleiként kerültek a falu nyilvánossága elé. A szerbség, állami támogatással ugyan, de intézményeit 1945-ig fenntartotta. Az új kommunista hatalom azonban meglehetősen ambivalensen viszonyult ehhez az örökséghez és nemsokára bezárta az egyházi iskolákat, köztük a martonosi szerbekét is.

1991-ben a rendszerváltás után, az időközben nagyon megfogyatkozott szerb közösség állami támogatást kapott az iskolájuk és templomuk felújítására.

Alig van szakrális kisemlék a faluban és azok is a temetőkben és a templomok kertjeiben állnak. A szocializmus évei alatt a kereszteket eltávolították a közterekről. Erre a sorsra jutott az egykori Nyomáson állt kereszt is, melyet a magyar közösség a világháborúban elesettek emlékének állított:

„Az elesett hősök emlékműve. / Ezen emlékkereszt hirdesse Isten dicsőségét és / a világháborúban hősi halált halt / martonosi vitézek dicső emlékét, időtlen időkig. / Emeltette / Bíró Lukács / és neje / Császár Ágnes / 1917.”

Emeltetésétől kezdve kettős funkció tapadt hozzá, hiszen a liturgia szerint gondozták és látogatták a hívek, ugyanakkor volt egy, a többi kereszttől eltérő, emlékmű funkciója is (RIHTMAN-AUGUŠTIN 1991: 82 L. JUHÁSZ 2010: 177). E kettősség, a vallási tartalom és a történelmi múltra utalás felettébb zavarta a lokális társadalom kommunista vezetőit. A hatalom az objektumot 1963-ban bontatta le és helyeztette át a katolikus temetőbe (SZABÓ 2009: 257).

A köztereken az épületek falán elhelyezett emléktáblák találhatók csupán. Ezek a jelek a helyi identitás szimbólumai, melyek a hatalom részéről üzenetet hordoznak mind a két nemzeti közösség számára, méghozzá úgy, hogy személyes kötődést igyekeznek felmutatni. Ilyenek a szövetkezeti otthon falán elhelyezett, a felszabadító harcra, a szövetkezeti mozgalomra és a harcokban résztvevőkre emlékeztető márványtáblák. Az 1951-ben állított tábla felirata kétnyelvű, magyarul és szerbül is ugyanaz a szöveg olvasható rajta:

„Szerbia népe forradalmának / tizedik évfordulója emlékére / Martonos dolgozó népe / átadja ezt az otthont / rendeltetésének / a szövetkezeti eszme / továbbterjesztésére.”

Feliratával és a felsorolt nevekkel egyaránt üzen szerbeknek és magyaroknak, helybeli lakosoknak. A hatalom részéről közös múlt megteremtésének szándéka érhető tetten, ugyanakkor az is látható, hogy az új állam alapító mítoszává a fasizmus elleni harc emléke vált. Az emléktábla szövege kétnyelvű és nem tükörfordítás.

„Martonos lakossága / és a Harcos Szövetség / Ezzel az emléktáblával / adózik a Jugoszláv / népfelszabadító / harcokban elesett / elvtársak emlékének / tetteik erőt adnak / új eredmények / kivívására / emlékük / örökké élni fog. / Krstenkanić Ratomir Petrić Radivoj / Berkics József Sörös Géza / Okovački Đorđe Isakov Jovan / Turu Sándor Sipos István / Petrić Isidor Matić Živa / Simon Ferenc Popov Milivoj / Dicsőség a népfelszabadító harc hősi halottainak / 7. VII. 1953 ”

A táblát 1953. július 7-én leplezték le és fontos üzenete többek között az is, hogy az új hazáért a kommunisták áldozták életüket, tehát jogosan birtokosai a hatalomnak.

„Az idő megállt a felszabadulással. A szocializmus új társadalma lépett színre, amely saját eredetén kívül nem ismert más történelmet.”

(FRYKMAN 2004: 198)

A falu magyar lakossága évtizedeken át csak a családi hagyományokban tudta emlékezetben tartani 1944 októberének véres eseményeit. Mindez a helyi identitás nyilvánosság előtt felvállalt elemeként csak tíz évvel a rendszerváltás után került be a köztudatba. Egy jelképes sírt állítottak, melyen a következő szöveg olvasható:

„1944 / Ártatlan / áldozatok” és mellette egy másik táblán „IN MEMORIAM / Werner Mihály – apátplébános / Gruik János Józsa Károly / Holló Ferenc Lendvai Antal / Kéri János Bárány Ferenc / Sörös Sándor Szabó Antal / Sörös János Takács László / Szarapka Péter Nagy Gábor / Ózsvár Péter Forró Lajos / Horváth Gergely Püspök János / Fejős Ferenc Török Orbán / Varkulya János Sáfrány Kálmán / Török János Horváth Miklós / Koncz István/ Emléküket kegyelettel megőrizzük. / Utódaik”

A sír és a sírhely emlékhellyé, jelképpé lényegült át a martonosi magyar közösség tudatában. Erre számos más példa is van, legyen elég itt és most utalnunk a kopjafa hasonló útjára (L. JUHÁSZ 2005: 23-50). Az emlékezés fontosságát és magának az eseménynek a súlyát a temetőben kialakított frekventált hely jelzi. Az emlékhely a temetőbe telepített Kálvária lába feljárata közelébe került, melytől nem messze a papok temetkezési helye található.

A temetőnek ez a része Martonos magyarságának lokális „nemzeti emlékhelye” lett.

28. kép: Jelképes sír

 

Óbecse

Óbecsén a városháza előtti Szent István téren a szabadságharc ötvenedik évfordulójára állították fel a közadakozásból készült oszlopos Szabadság szobrot. A szoborbizottság elegendő pénz híján eredeti tervéhez tért vissza a:

„(…) hengeroszlophoz, melynek csúcsán egy golyón álló turulmadár volt. (…) a henger közepén Magyarország czímere, a lábánál pedig a honvédség fegyverzete és felszerelése (…)”[17]

29. kép: Az óbecsei Szent István tér

Az ünnepség túlnőtt a városon és országos jelentőségűvé vált. A gondosan koreografált ünnepély sem tudta azonban egységbe terelni Óbecse polgárságát. Az egyletek és szervezetek sorából teljességgel kimaradtak a helybeli szerb polgárok. [18] A távolmaradás jól mutatja, hogy még ötven évvel az események után is merőben másként ítélték meg a városban élő etnikumok az akkor történteket.

A 19. század utolsó évtizedére Óbecse utcáit is elnevezték. Kevés kivétellel – mint amilyen a Szent István tér, Ferencz József út, gróf Tisza István út, Vilmos Császár út – nem a történelem nagyjairól, hanem a helyi hagyományban kialakult népi földrajzi nevekkel illették azokat. Ilyeneket találunk köztük: Iskola út, Kórház utca, Zárda utca, Malom utca, Fürdő utca, Sörház utca – nyilvánvalóan a nevükben arra utaltak, hogy milyen intézmény, üzem stb. volt található a helyszínen. Azután volt Réti út, Mező utca, Tiszaszél utca, Szálkert utca, Szélső utca, Bara utca, Völgy utca – mely a földrajzi névadásnak azt a gyakorlatát mutatja, amikor a határbeli neveket emelték be az utcanévadásba, vagy a térszínformákról nevezték el őket. Az utcában élők nemzeti hovatartozása alapján is születtek elnevezések: Magyar utca, Szerb utca, Oláh utca. Foglalkozás és társadalmi státusra utaló utcanevekre is volt példa: Úri utca, Gazda utca, Molnár utca, Pásztor utca, Halász utca, Kézműves utca.[19]

Ezzel a gyakorlattal a város új szerb vezetése szakított. Az 1919. június 27-ei ülésen ugyan Drazsity Koszta azt indítványozta, hogy

„…ezen a közgyűlésen csak a főbb utcák ujabbi elnevezése állapíttassék meg, míg a többi utcákra vonatkozólag adassék ki ezen tárgy egy külön e célra kiküldendő bizottságnak, amely bizottság tárgyalás alá venné és kész kidolgozott indítványát a közgyűlésnek megtenné.”[20]

A jegyzőkönyvi bejegyzés véghatározata viszont arról tanúskodik, hogy az utcákat, tereket még azon az ülésen átnevezték, mégpedig kivétel nélkül szerb történelmi személyiségekről. A jegyzőkönyvet hibátlan magyarsággal Paja Martinovity ügyvéd, a község jegyzője vezette. Az új utcanevekről szóló rendeletet az Óbecsei Ujság a Napi hírek rovat, Új utcanevek című cikkében hozta a város lakóinak tudomására.[21]

Az utcanevek megváltoztatásakor napirendre került a főtér átrendezése is:

„A szabadság szobor és a kereszteknek a Karagyorgye térről való áthelyezésének kérdése külön tárgyként napi rendre lesz tűzendő.“[22]

1920-ban került sor az emlékmű elbontására, mely a jegyzőlönyv tanulsága szerint 8300 koronájába került a városnak.[23]

Egy ideiglenes emlékművet állítottak az 1921-ben elhunyt Péter királynak, majd 1924 márciusában pályázatot írtak ki az új emlékmű elkészítése céljából (Рајић 1991). A monumentális, 7.6 méter magas, egészalakos királyszobor avatása 1924. december 1-jén volt. A szobor felirata: ПЕТРУ ВЕЛИКОМ (Nagy Péternek). 1941-ig állt állításának helyén a város polgársága által csak pogácsának nevezett tér közepén.

30. kép: Péter király szobra Óbecsén

Külsőleg tehát az új hatalom elfedte a város közterületeit, és az oda érkező, helyismerettel nem rendelkező utazó azt hihette, hogy egy homogén szerb lakosságú településre látogatott el. Ám hamarosan kialakult egyfajta párhuzamosság a hatalom valósága és a városban élő magyar etnikum által teremtett, olykor csak verbális, de alkalmanként a helyi sajtó jóvoltából írottá váló lokális valóság között. Ilyen módon maradtak meg a régi utcanevek, a határban pedig a földrajzi nevek. Az Óbecsén megjelenő Tiszavidék (a lap első évfolyama 1912-ben jelent meg), és a Sztáribecseji Járás (a lap 1926-tól jelent meg) című lapokban szép számmal olvashatóak olyan apróhirdetések, melyekben ott vannak a régi és az új, valamint csak a régi és csak az új utcanevek (Pál 1989: 231, 234).

A Tiszavidék 1923. évi apróhirdetései között a következő olvasható:

„Eladó ház Vojvoda Putnik (Szegedi) utca 32. szám alatt. Érdeklődni lehet Porteleki Lajosnál.”[24]

Az apróhirdetések ily módon való közzététele bevett gyakorlattá vált. Erre példa a Sztáribecseji Járás 1931-ben megjelent hirdetése:

„Sztevana Knityanina (Sas) utca 61. számú sarokház jóforgalmú fűszerüzlettel, mely 30 éve fennáll és fél lánc föld az alsó ugarban szabad kézből eladó. Özv. Hadas Istvánné.”[25]

Több példa is mutatja, hogy a határbeli földrajzi neveket nem fordították le szerb nyelvre. Ennek nyilvánvaló oka, hogy mind a két nemzeti közösség tagjai értették, hogy mely területet jelölt a hirdetés, tehát szükségtelen volt szerbül is megadni azt. Sőt a hirdetést feladók közül maguk a szerb ajkúak is a magyar földrajzi neveket adták közre:

„A bačko-gradištei országúton lévő (volt Bácskai József-féle) Botrai szállásomat öt Botrai lánc földdel szabadkézből eladom. Velimirov Dancsika.”[26]

A következő hirdetés 1925-ben a Tiszavidék hasábjain látott napvilágot. Érdekessége, hogy a hirdetést feladó nem a vallást, hanem az oda temetkezők nemzetiségét tekintette fontos, tájékoztató jellegű információnak:

„Házamat a belvárosi magyar temetővel szemben szabadkézből eladom. Kovács Mihály, Kórház utca 22.”[27]

Ha a hirdetés szövegében csak az új, hivatalos utcanév volt olvasható, akkor a tájékozódást körülírással, ismert személyre, épületre utalással tették egyértelművé:

„Eladó ház (Freund-féle) Wilson utca 35. szám alatt (református templom mellett) kedvező feltételekkel elköltözés miatt. (…)”[28]

Ez a fajta kettősség csak a településnevek írásából hiányzott. A város nevét mindig a hivatalos szerb alakot használva írták le: Stari Bečej, Sztári Becsej, illetve a környező települések nevét is úgy használták (srbobrani műút, Topolski put), egy kivétellel találkoztunk csupán: Bácsföldvár nevét Bačfeldvarac-nak írták egy hirdetésben.

Ezt a gyakorlatot írta felül az 1941-ben visszatért magyar államhatalom. Egyik legelső közigazgatási intézkedésként a város utcái, terei új neveket kaptak. 1918-hoz képest egy nagyon szolíd településfejlődést mutatnak a térképek. Óbecse történelmi óvárosának 53, a vasúton túli Újfalunak pedig 10 utcája volt (v.ö.: Mirnics 1983: 135). 1941-ben az óvárosban 54, Újfaluban 18 utca volt. Az új utca- és térnevek már egyáltalán nem követték a korábbi névadási gyakorlatot. A helyi sajátosságokat tükröző névadás megszűnt. Mindössze három utca emlékeztetett a város múltjára: Than Mór, Szulik József és Juch Ferenc utca. Előbbi jeles festőművész és a város szülötte, utóbbi kettő római katolikus plébánosa volt a városnak.

A város 72 utcájának, terének a többségét a magyar történelmi múlt uralkodóiról, hadvezéreiről nevezték el. 40 utca és tér viselte ezeket a neveket. Magyar írók, költők, zeneszerzők és a tudományok jeleseinek nevét 23 utca viselte. Természetesen az aktuálpolitikai megfontolások jegyében néhány, a  település szerkezetét tekintve fontos utcát a kor kulcsszereplőiről neveztek el: Hitler út, Gömbös Gyula utca, Gr. Csáky István utca, Horthy Miklós út, Mussolini utca, Gr. Teleki Pál utca, Király András ezredes utca.

A város főterét is átalakították. Elbontásra került Péter király szobra[29] és feállították a Hősök emlékművét (Draskóczy 2011: 243), mely elé az országzászló került. Az obeliszk 18 méter magas volt és márványlapokkal borították, rajta 1914–1918. évi világháború óbecsei hősi halottainak névsorával.[30] Az emlékművet az óbecsei márványipari vállaltban készítették (Lásd Draskóczy 2011: 255). A tér újbóli átrendezésekor a belvárosi plébános felpanaszolta, hogy csak a katolikusoknak kellett eltávolítaniuk szakrális kisemlékeiket, míg:

„A szerbek azonban vagy nem is akartak engedelmeskedni vagy talán titkos megegyezés alapján – ott hagyták az ő kőfeszületüket s az ma is ott áll a köralakú főtér szélén a községi székház előtt ciril-betűs felírásával. Oszlopos, láncos kerítésével elég nagy helyet vesz el az úgyis kicsiny piactérből.“[31]

31. kép: Hősök emlékműve

1944. október 8-án a II. Ukrán front 34. gárdaezredének katonái és a sajkási partizán egységek II. százada bevonult a városba (Carić 1984: 72.). Ezzel elkezdődött egy újabb politikai-hatalmi átrendeződés Óbecsén, aminek komoly hatásai voltak a térfoglalásra, térkijelölésre. Az új hatalom egyik első intézkedése a hősök emlékműve és az országzászló elbontása volt.[32] A várost irányító Népfelszabadító Bizottság az Óbecsén megjelenő ingyenes újság, a Glas Slobode (Szabadság Hangja) 1. évfolyama első számának 3. oldalán felhívást tett közzé, melyben a ház- és bolttulajdonosokat arra szólították fel, hogy távolítsák el az utcanévtáblákat és a cégtáblákat, és minden magyar nyelvű feliratot. A hatalom tehát ismételten igyekezett elfedni a város etnikai viszonyait.

A belvárosi plébánia irattárában lévő újabb kéziratos térkép[33] alapján megállapítható, hogy a visszatérő új jugoszláv hatalom már teljesen más értékrendet vallott, mint a korábbi, két háború közötti. Mindenekelőtt szembetűnő változás, hogy az előző gyakorlattal ellentétben a szerb történelem sok jeles alakja kimaradt a névadásból. A burzsoá múltból olyan személyiségek nevét emelték be csupán, akik a jövő üzenetét közvetítették. A korábbi többség, királyok, hercegek, papok, politikusok helyett a magyar impérium idején életüket vesztett, vagy a harcokban érdemeket szerzett, illetve elesett kommunisták sokaságának neve került be az utcanévadásba. Ezek között egyaránt voltak ideológusok, frontharcosok és felkelők.

Az 1951-es keltezésű térképen szereplő utcanevek azt mutatják, hogy a Szovjetunióval való szakítás ellenére maradtak olyan elnevezések, melyek a korábbi szövetségre, illetve a közös kommunista értékrendre utaltak: Molotov utca, Vöröshadsereg utca, Sztálingrád utca, Kirov utca, Lenin utca. Sőt a magyar ellenállás és kommunista vezetés is képviselve volt: Bajcsi-Zsilinszky Endre utca, Rákosi Mátyás utca. A korábbi gyakorlattal ellentétben a magyar történelem néhány olyan alakjáról is neveztek el utcát, akiket vállalhatónak tartott az új vezetés. Ilyenek: Dózsa György parasztvezér, és a költők Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila.

A későbbiekben, ahogyan a politikai széljárás, úgy az utcanevek is változtak. Az évek során a Titóval szembehelyezkedők kegyvesztetté váltak és így újabb és újabb utcanevek merültek a feledés homályába. Az 1960-as években mind több vajdasági magyar kommunistáról neveztek el utcákat, akiknek nevével még napjainkban is találkozhat a városba látogató.

1979-ben a város főterét, a pogácsát a vroclávi Viktorija Jackijevič műépítész tervei alapján átépítették, és Kristina Plavska Jackijevič szobrász alkotását, a szabadságot szimbolizáló bronz nőalakot állították a középpontba (CARIĆ 1984: 184–185).

32. kép: A bronz nőalak a város főterén

Nemcsak a főteret jellemzi a térobjektumos kijelölés. A városhoz közeli Tisza- és csatornaparton is számos helyen állnak emléktáblák, melyek a háború eseményeit idézik. Itt kell megállapítanunk, hogy csak a kommunista és a szerb áldozatok emlékhelyei kerültek megjelölésre.

1991 után, az isméltelten kiépülő önkormányzatiságnak köszönhetően már a lokális akarat is kifejeződésre juthatott a térkijelölésben, illetve a földrajzi nevek használatában. A város úthálózatának fokozottan fontos utcáit, tereit átnevezték.

Esetenként régi, semleges nevet vettek újra használatba, ilyen a Fő utca, a Zöldfás utca, vagy az Újvidéki utca. Arra is van példa amikor a korábbi település korábbi sajátosságát figyelembe véve adtak régi/új nevet, ilyen például a Szerb utca. A város jeles alakjainak is utcák őrzik a nevüket: Than fivérek utca, Gerberék utca.

A hagyományokhoz való visszanyúlás mindkét nemzeti közösség sajátja. 1991-ben a város szerb közössége bizottságot hozott létre Péter király szobrának újbóli felállítására. Mivel a szobor eredeti helyén a kommunista hatalom már feállította a Szabadság szobrát, így kompromisszumos megoldásként a főtérről nyíló, az egykori szerb iskola és az ortodox templom határolta beszögelésben, a kiály szobrát, amely egy alacsony posztamensen áll, a hagyományokhoz ragaszkodva 1991. december 1-jén déli 12 órakor avatták.

 

Topolya

A közép-bácskai kisváros neves polgárai közül első a sorban dr. Hadzsy János, akinek öt évvel halála után szobrot emeltek. A kiváló 25 éven át szolgálta topolya egészségügyét. 1903-ban halt meg és a közösség 1908-ban állíttatott szobrot emlékének. A Telcs Ede[34] által készített mellszobor eredetileg a kaszinó előtti téren állt. Onnan a tűzoltólaktanya mellett épült egészségház mellé vitték át a városi parkba, majd az új egészségház udvarában állították fel (VOJNITS 2001: 165). Ennek okán a szobor a város peremére került ki. A vándorlás politikai akarat következménye, de az, hogy végig köztéren maradt, mutatja, hogy az impériumváltások politika elitje nem látott ellenséges tartalmat a szobor mögött.

33. kép: Dr. Hadzsy János mellszobra Topolyán

Tóth Ferenc (1940–1980) domborműve és emléktáblája is teljesen kiesik a város vérkeringéséből, mert a Moravicai út mellett álló ház falán található. A költő és folklorista az így megjelölt házban élt, amíg Topolyán dolgozott tanárként.

34. kép: Tóth Ferenc domborműve a Morvaicai út mellett álló ház falán

Straub József (1928–1987) elhunyt festőművész szobrát 2004-ben avatták. Az avatáson részt vett Topolya polgármestere is, aki beszédében arra buzdította a város lakóit, hogy az egykori jeles polgárok számára hasonló alkotásokkal állítsanak emléket a település terein (Vojnits 2001: 165).

35. kép: Straub József festőművész szobra

Az utcanevek megváltoztatásakor két olyan topolyai polgárnak állítottak emléket, akik sokat tettek a közösségért. Egyikük Dr. Aleksandar Šijačić szenttamási születésű orvos, akit a szegények jótevőjeként emlegetnek még ma is a városban (VOJNITS 2001: 165). A Georgij Dimitrov utcát nevezték el róla. Másikuk Ács József (1914–1990) festőművész, aki a második világháború utáni években a Topolyai Művésztelep kezdeményezője és megteremtője volt.[35] A névváltoztatás alkalmával a Pionír utca kapta a festőművész nevét.

Az utcanevek megváltoztatása okozott ugyan súrlódást, hiszen az együtt élő etnikumok politikai képviselőinek sok esetben teljesen más elképzeléseik voltak a változásokat illetően, ezért bizonyos utcaneveket nem lehetett másra cserélni. Így megmaradt néhány korábbi, a kommunizmusban gyökerező név. A legékesebb példa erre a várost észak-dél irányban átszelő fő útvonal, mely változatlanul Tito marsall nevét viseli.

A lokális emlékezetnek a nemzeti történelem nagy eseményeihez kötődő, helyi eseménysora is van. Az egyik ilyen a magyar szabadságharc idején 1849. január 30-án Topolyát lerohanó szerbek rémtette. Az ártatlan áldozatokat özv. báró Kray Jánosné, született Wenckheim Mária[36] (1809–1896) bárónő temettette el és emeltetett sírkövet a számukra.

A másik tragikus eseménysor 1944 októberében és novemberében történt. Ekkor a bevonuló partizánok topolyai magyarokat végeztek ki megtorlásul az újvidéki és a sajkási razziákért. Az áldozatok emlékhelye a város nyugati temetőjében található és egy egységet képez a forradalom és a világháborúk áldozatainak sírkertjével.

Nem véletlenül került az emlékmű a temetői környezetbe. A történtek még ma is heves vitákat váltanak ki és indulatokat korbácsolnak fel. Ezért döntöttek úgy az emlékezők, hogy a temetői szakrális térben állítanak emléket. Az évenként ismétlődő megemlékezések a temető csendjében és békéjében kellően távol vannak a fel-felizzó nacionalista töltetű vitáktól.

A lokális emlékezet tehát olyan világos proxemikus kódok segítségével jelölte meg a város tereit, mely kódok az emlékező polgárok számára egyértelmű üzenetet közvetítenek (KEMÉNYFI 2002: 137).

 

A közös múlt elemeinek interpretálása

Az identitás fontos történelmi eredőinek megítélése a vajdasági etnikai közösségek identitáskonstrukciójában folyamatosan változik. A sorsfordító történelmi eseményekről való vélekedésben alapvető különbségek mutatkoznak, ahogyan az állam által sugallt szuverenitás jelképrendszerében is mindez kimutatható. A szerbség gyakorlatilag magyar állami önállóságról csak 1867 utántól beszél, korábban folyamatosan az osztrák fennhatóságot említi. A Rákóczi vezette szabadságharcot és az 1848-as forradalmat lázadásként aposztrofálják, mađarska buna-ként emlegetik és a magyar oldalon harcolt szerbeket árulónak tekintik, akik a szerb érdekek ellen fordulva álltak a magyar oldalra.

A kutató tehát azt tapasztalja, hogy valójában a 17. századtól a 21. századig a két nép tudósai, politikusai, egyházi vezetői folyamatosan elbeszéltek egymás mellett. A térségben lejátszódott történelmi eseményekről eltérő módon vélekedtek, és ezért maradhatott meg máig a gyanakvás a másik nemzeti közösséggel szemben.

A polgári demokrácia visszatértével, mindezen fent említett körülmény dacára a lokális magyar közösségek Vajdaság szerte megemlékeznek 1848-ról éppen úgy, mint 1944 eseményeiről. Mindkét esetben a helyi kötődéseket emelik ki, a forradalomban résztvevő honvédek, helybeli áldozatok szervesen hozzá tartoznak a lokális identitáshoz. Igaz, indulatoktól túlfűtött viták még mindig előfordulnak – talán elegendő utalnunk a számháborúra, ami arról folyik, hogy mekkora veszteségek érték az egyes nemzeti közösségeket. A megemlékezések fontos sarokpontjává váltak az országhatárok feletti magyar nemzeti identitás megszerkesztésének.

Emlékműveket emelnek mindazoknak, akik egykor lakói voltak a Vajdaságnak, mint térségnek, így számos helyen áll már a németség múltjára utaló emlékhely (MÁRTA–LANG 2010). Mindezzel egy újabb, közös identitást próbálnak konstruálni, amiben a múlt tárgyiasult elemei a folyamatos jelenbe lépnek át, ennek okán ezek az objektumok eligazítanak, figyelmeztetnek, a lelkiismeretre apellálnak. Nem mellesleg, otthonossá teszik a lakókörnyezetet, ezért törekednek az etnikai közösségek megjelölni a határrészeket, temetőket, utcákat, tereket és épületeket.

„Az új millennium kezdetén jellegében változott meg az emberek és a helyek viszonya. A lokális környezet többet jelent annál a helynél, ahol az ember dolgozik, lakik, iskolába küldi a gyerekeit, és újságot olvas. Most már az is elvárható, hogy a hely választ adjon az identitással összefüggő kérdésekre, és stabilitást teremtsen.”

(FRYKMAN 2004: 191)

A lokális identitást kialakító közösségek tehát igyekszenek lakóhelyüket a biztonság szigetévé varázsolni. Ehhez kellenek a „nagy történelmi események” helyi narratívái. A szándék egyértelmű: emberközelivé, személyessé szeretnék lényegíteni az egyébként megfoghatatlant. Ez korábbi történelmi sorsfordulókra is vonatkozik – államalapítás, nándorfehérvári győzelem, török hódoltság – majd az első világháború távoli eseményeire is, ám merőben más a helyzet a második világháborúval, hiszen rémségek helyben is történtek, méghozzá úgy, hogy azok kibeszélése, a közösség nyilvánossága elé tárása csak nemrégen történhetett meg. A tartományban élő magyarok és szerbek 45 év után először beszélhették ki magukból az együttélést terhelő traumákról alkotott véleményüket. A kibeszélés pedig a lokális identitás elemévé emelte a háború végén történteket.

A településeken élők ezzel a magatartással visszahódították azt a „galambdúcot” ami korábban a biztonságot jelentette, és amibe a 20. század közepén a politikai viharok a külső világ bizonytalanságát sodorták be (FRYKMAN 2004: 209).

Fenti példáinkon keresztül kitekintve a régióra, láthatjuk, hogy a különbözőségből fakadó identitás iránti tolerancia Vajdaságban és a Szerb Köztársaságban, még az ezredforduló utáni években is főként csak a nemzeti kisebbségeket jellemzi. A többség viszonya igencsak ambivalens a régióhoz, noha valójában még a milosevityi érában kiüresítették a tartomány autonómiáját, amit még így is sokallnak bizonyos politikai erők.

A multikulturalitás – amit főként akkor hangsúlyoznak a térséggel kapcsolatban, ha szalonképesnek akarják feltüntetni a többségi magatartást –, eleve feltételezi a különböző hagyományoknak, nyelvi-történelmi másságoknak az elfogadását, szimbiózisát, vagy legalábbis mindannak tudomásul vételét.

Mindez nem sajátja azoknak a szerbeknek, akik nemrég érkeztek a térségbe és valójában a húsz éve lezárult polgárháború után most alakítják ki identitásukat. Attól tartanak, hogy a másság túlhangsúlyozása esetleg az ország területének további csökkenését, netán újabb polgárháborút eredményez. A Koszovó-szindróma folyamatosan jelen van tehát a térségben és befolyásolja a többség gondolkodását, identitását.

 

Irodalom

 

A. Gergely András 2016. A migráns-narratíva mint ön- és ellenségépítés. Kommunikációs antropológiai megfontolások. Fórum Társadalomtudományi Szemle. XVIII. évfolyam. 1. szám. Somorja, 119–144.

A. Gergely András 2015.   Már a régi sem a múlt. Interpretációs jelen és mi(sz?)ticizált megéltség. In: Hubbes László – Povedák István (szerk.): Már a múlt sem a régi…Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése. MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport. Szeged, 29–39.

Bartha Elek 1990.   A szakrális célú határbeli építmények funkcionális kérdései. Keresztek, szobrok, kápolnák. Ház és Ember 6, 219–226.

Bindorffer Györgyi 2008. Kulturális és kommunikatív emlékezet. Történelemkonstrukció és történelemrekonstrukció a magyarországi németeknél. In: Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 61–77.

Botlik József 2018. Délvidék (895-1945).  In: Aracs. XVIII. évf. 3. sz. 30–44.

Carić, Nebojša 1984. Opština Bečej. Prirodno-Matemetički Fakultet, Novi Sad Institu za Geografiju, Geografske Monografije Vojvođanskih Opština. Novi Sad

Colta, Elena Rodica 2009. Etnikumok, történelmek és identitásmítoszok a román-magyar határövezetben. In: Jakab Albert Zsolt – Peti Lehel (szerk.): Folyamatok és léthelyzetek – kisebbségek Romániában. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Kriterion. Kolozsvár, 529-571.

Draskóczy Ede 2011. Bizonyítás egyszerű utakon. Draskóczy Ede válogatott írásai. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta

Đere, Kornel–Tomić Pavle 1982   Opština Kanjiža. Prirodno-Matemetički Fakultet, Novi Sad Institu za Geografiju. Geografske Monografije Vojvođanskih Opština. Novi Sad

Đere, Kornel–Tomić, Pavle–Ipač Jožef 1985 Opština Bačka Topola. Prirodno-Matemetički Fakultet, Novi Sad Institu za Geografiju. Geografske Monografije Vojvođanskih Opština. Novi Sad

Frykman, Jonas 2004. Hely, valami másnak. Egy kulturális képzetrendszer elemzése. In: Erdősi Péter–Sonkoly Gábor (szerk.): A kulturális örökség. L’Harmattan–Atelier. Budapest, 181–210.

Gion Nándor 2007. Virágos Katona. In: Latroknak is játszott. Noran, Budapest, 5–198.

Hall, T. Edward 1980. Rejtett dimenziók. Gondolat, Budapest

Hofer Tamás 2009. A nemzeti történelem rávetítése a népművészetre. In: Hofer Tamás: Antropológia és/vagy néprajz. MTA Néprajzi Kutatóintézete. PTE Néprajz – Kulturális Antropológiai Tanszék . L’Harmattan. Budapest, 145–166.

Juhász Ilona, L. 2005. „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Fórum Kisebbségkutató Intézet. Lilium Aurum Könyvkiadó. Komárom – Dunaszerdahely

Juhász Ilona, L. 2010. Neveitek e márványlapon… A háború jelei. (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez). Fórum Kisebbségkutató Intézet. Somorja

Keményfi Róbert 2002. Lokális vallási térmodellek szerkesztési lehetőségei. Néprajzi Látóhatár XI. évf. 1-. szám. 137–156.

Klamár Zoltán 1996. Örökségünk. Kanizsai képeskönyv, Kanizsa

Klamár Zoltán 2000. A kanizsai kálvária. In: A jó Isten dicsőségére. Írások a vajdasági magyarság népi vallásosságáról. Beszédes Valéria (szerk.) Szabadka: Kiss Lajos Néprajzi Társaság, 225–227.

Klamár Zoltán 2003. Lokális és társas kapcsolatok. In: Papp Árpád, Raffai Judit, Terbócs Attila (szerk.): Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza. Szabadka, 193–202.

Klamár Zoltán 2010. Az identitás elemei. Egy hagyományteremtő pásztornap a Tisza-vidékén. In: Olvasó. Tanulmányok a 60 esztendős Barna Gábor tiszteletére. Mód László–Simon András (szerk.) Szeged, 85–92. /Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 26./

Klamár Zoltán 2015. Kulturális identitás kapcsolathálói a hármas határ közelében – észak-szerbiai és dél-magyarországi példák. In: Turai Tünde (szerk.): Hármas Határok néprajzi értelmezésben. Budapest, 180–191.

Liszka József 2000. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Lilium Aurum, Dunaszerdahely

Liszka József 2015. Szent Háromság egy Isten dicsőségére. A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ /Jelek a térben 5./ Somorja–Komárom

Márta István–Josef Lang 2010. Gedenkstätten der Donauschwaben in de Batschka im Banat in Syrmein. Kikinda München

Mesaroš, Šandor 1981. Položaj mađara u Vojvodini 1918-1929. Filozofski Fakultet u Novom Sadu Institut za Istoriju. Novi Sad

Mirnics Júlia 1983. Becse. In: Vajdaság Helységeinek Földrajzi Nevei 9. Becse és környéke földrajzi neveinek adattára. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. Újvidék, 119–151.

Pál Sándor (Пал, Шандор) 1989. Бечејска Библиографија – Becse bibliográfiája. Свеска I Füzet 1805 – 1944. Városi Múzeum és Képtár – BecsePapp Árpád 2003a. Bevetező. In: Papp Árpád, Raffai Judit, Terbócs Attila (szerk.): Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza. Szabadka, 3–7.

Papp Árpád 2003b. Identitás. In: Papp Árpád, Raffai Judit, Terbócs Attila (szerk.): Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza. Szabadka, 203–210.

Papp György 1982. Kanizsa és környéke földrajzi neveinek adattára I. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 8. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. Újvidék

Pejin Attila 2008. Lokális és/vagy nemzeti? Történelmi tudathasadásaink és emlékezetkieséseink. In: Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 107–139.

Prica, Ines 1991. Razlaganje kulturnog identiteta. In: Rithman-Auguštin, Dunja (szerk.): Simboli identiteta. Studije eseji građa. Biblioteka hrvatskog etnološkog društva. Zagreb, 72–77.

Rajić, Milica 1991. Obnova Spomenika Kralju Petru I Karađorđeviću. DGP Proleter Bečej 

Rihtman-Auguštin, Dunja 1991. Istinski ili lažni identitet – ponovo o odnosu folklora is folkorizma. In: Rihtman-Auguštin, Dunja (szerk.): Simboli identiteta.(studije, eseji, građa). Biblioteka hrvatskog etnološkog društva. Zagreb

Silling István 1994. Templomok, szentek, imádságok. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Kiskönyvtára. Újvidék/Tóthfalu

Silling István 2001. Megszentelt jeleink. A 250 éves Kupuszina szabadtéri vallási emlékei.  /Kupuszinai Füzetek 3./ Kupuszina

Szabó Töhötöm 2004. Látható és láthatatlan terek Kolozsváron. Néprajzi Látóhatár, XIII. évf. 3-4. szám. 87–112.

Turai Tünde 2015. Határjárók és határ mellett élők. In: Turai Tünde–Mészáros Csaba (szerk.): Hármas határok néprajzi nézetben. Budapest

Tüskés Gábor 1977. Keresztek, feszületek, kálváriák. Ethnographia 88, 195–197.

Vékás János 2008. A Vajdaság mint emlék és modell – Jugoszlávia nélkül? In: Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 225–249.

Vojnits Tivadar 2001.Topolya egészségügyének fejlődése 1945-ig. In: Harkai Imre (szerk.): Topolya monográfiája 1750–1945. Dániel Print. Újvidék, 163–167.