Dr. Mészáros Zoltán

történész

 

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ tanulmánya

 

 

A vajdasági magyarság identitásának vonatkoztatási pontjai

A vajdasági magyarság helyzetéről, létéről, kötődéseiről, identitásáról már sokan gondolkodtak, több válasz is született, azonban ahogy az idő múlik, ezeket a kérdéseket újra kell gondolni, mert új helyzetek adódnak. Nagy általánosságban elmondható, hogy a vajdasági ill. vajdaságivá váló magyarok utolsó generációit végkimenetelükben mindig hátrányosan érintették a nagy volumenű változások, sőt a kisebbek is. Az események mint egyéni és közösségi értelemben is nyomot hagytak a vajdasági magyarságban, és kitermeltek egyfajta mentalitást, sőt mentalitás típusokat, amelyek sajátosak.

A vajdasági magyarság sorsából adódik, hogy kétfelé figyel. A kisebbségi lét gyakran nyomasztó, van úgy, hogy a kisebbségi polgárt mindkét oldalról nyomásnak teszik ki, és van úgy is, hogy szétszakítják. Mindez történetileg alakult ki, noha a leglényegesebb szerepe ebben a 20. századnak volt. Ezen lényegesen könnyít a megbékélés politikai szándéka mindkét oldalról. Hasonló módon elmondható, hogy a vajdasági magyarság hajlamos az individuális és a kollektív megoldások keresésére is, tapasztalatai ugyanis azt mutatják, hogy időnként közösen, máskor pedig az egyéni szerencse, ügyesség alapján érheti el céljait. A tény az, hogy a délszláv államokban, amelyekben élt, inkább az egyéni megküzdési formákat tolerálták, a közösségi eseményeket és érzést igyekeztek rutinná bagatellizálni, legyen szó akár az összmagyarságról, akár a vajdaságiról. Az identitásformálás, azaz átformálás fontos cél volt a délszláv államban. A vajdasági magyarság körében a mindennapok általában bonyolultabbak, hiszen komplexebb módon kell azokhoz viszonyulni, mint a többségi helyzetben lévőknek, legyen szó akár a többségi szerbségről, vagy akár a többségi magyarságról.

Kulcsszavak: magyarság, Vajdaság, nemzet, nemzetiség, nemzeti kisebbség, identitás, történelem.

 

1. Adottságok

1.1. Bevezető: Mikortól van jugoszláviai és vajdasági magyarság, mi a Délvidék?

Az önazonosság-tudat, identitás egy olyan konstrukció, amelyre szükségünk van, hogy valahova elhelyezhessük magunkat a világban, hogy ez segítsen bennünket annak értelmezésében, más szóval egy „metafora csokor” az, amelyben élünk (LAKOFF–JOHNSEN 2003). Ezek a „metafora csoportok” sokféle összefüggésben vannak egymással. Én úgy képzelem el az ember identitását, mint egy térbeli alakzatot, amelyet helyzete és az életének eseményei csiszolnak, ezek pedig egy-egy korszakban létező viszonyítási pontokhoz kötődnek. A vajdasági magyarság identitását több korszaknak az egymásra épülése határozza meg. Ezek a régen történt dolgok: az Oszmán-kor, az újratelepítés, gyarapodás és sokszínűség, majd az első világháború, az első kisebbségi időszak (1918–1941), a második világháborús impériumváltások, a második kisebbségi korszak (1944–1991), a délszláv állam felbomlása (1991–1999), és végül a szerb állam és nép identitásváltozásai (1980-as évektől napjainkig). Az identitás megközelítése és formája is lehet sokszínű, ahogy ezt A bennünk élő múltjaink c. kötet plasztikusan és monumentálisan ábrázolja (PAPP–SZARKA (szerk.) 2008). Ezenkívül amióta van kisebbségi magyarság, van anyaország is, amelynek viszonyulása is identitásformáló, és a történelmi, politikai központokon kívül léteznek kulturális, szellemi, lelki hatások is, a beszélt nyelv, az egyház, a szokások, az, ahogy történelmünkről és önmagunkról gondolkodunk. Végül a világtendenciák is identitásformálók, amelyek az amerikanizálódás felé terelték földgolyónk egész lakosságát. Ez manapság átalakulóban van.

A Vajdaság mint politikai entitás, igazgatási egység (Vojvodstvo Srbija) nem magyar ötlet, hanem szerb. Igaz, hogy a középkorban mint igazgatási egységet Horvátországot és Erdélyt is hosszabb-rövidebb ideig nem közvetlenül a király igazgatta.

A középkori szerb állam nagyon gyorsan a magasból a mélybe jutott, még a 14. század közepén a Balkán legerősebb állama volt – nyilvánvalóan azért, mert Bizáncot már nagyrészt felőrölték az oszmánok. A hatalom legmagasabb pontjától, Stefan Dušan uralkodásától a császárság széthullásáig még húsz év sem kellett, hogy ezután részben elfoglalják területét az oszmánok, részben pedig a boszniai király és egyes nagybirtokosok harcoljanak egymás ellen (BATAKOVIĆ–PROTIĆ–SAMARDŽIĆ–FOTIĆ 2000: 53–90). Ezután még volt két rövid felvirágzás, amit az oszmánok félbeszakítanak, és végül a szerb állam megszűnik 1459-ben. Ez egyben a középkori szerb kultúra változását is hozza, létrehozván a hódító iszlám és a hódoltatott keresztények viszonyát (SPOMENIĆ 2005: 274).

A szerb államiságot, és annak egyes ismérveit azonban a szerb nemesség és papság továbbvitte. Ezenkívül a szerbség egy szétszakított nép lett, nagy része a szultán fennhatósága alá került, kisebb része a magyar király alattvalója lett. A nemeseknek ez eleve bizonyos autonómiát jelentett, hiszen volt birtokuk, vazallusaik és szolganépük. Azonban minden későbbi királyi dokumentumban szerepel a szerbség autonómiája. A Vajdaság ötlete az egykori Magyarországtól, tágabb értelemben a Habsburg Monarchiába települt szerbektől származik, azaz annak klérusától, amely egyben a szerbség „diplomáciai képviseletét” is ellátta. Az autonómia szerepelt az 1630-as vlach statútumokban, a határőrvidéken, majd a nagy szerb vándorlás utáni királyi-császári privilégiumokban  (1690, 1691, 1695), és végül az 1849-es Szerb Vajdaságban és Temesi Bánságban. Az autonómiájuk lényege mindig az volt, hogy vallási, oktatási és belső közigazgatási szabadságot élvezzenek. Ez azt jelentette, hogy a katolikus beállítottságú birodalomban valóban tolerálták az ortodox vallást. Fontos céljuk volt a vallási autonómia mellett a területi és közigazgatási autonómia, amelyet folyamatosan sikerült fenntartaniuk a határőrvidéken, az egyes magyarországi városok részét képező szerb negyedekben, amelyeknek ortodox templom volt a központjukban. A modern kor meghozta a szerbek között is a szekuláris világnézet előretörését, ez azonban egyezett abban az egyházi hagyományokkal, hogy a területi autonómiát kiemelten fontosnak tartotta.

A Szerb Vajdaság először 1849-ben jött létre, Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven, de nem olyannak sikerült, amilyennek szerették volna, igaz, hogy Rajačić érsekből pátriárka lett, és az udvar bőven támogatta. Aztán 1860–1861-ben megszűnt ez a formáció, amely jóval nagyobb volt, mint a mai Vajdaság Autonóm Tartomány. Az akkori Vajdaság tartalmazta a mai Vajdaság nagy részét, de nem egészét. Ez szándékában és részben megnevezésében is tekinthető a mai Vajdaság elődjének.

Az I. világháború eredményeként a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (SZHSZ) a szerb hadsereg, és a nagyhatalmak aktív közreműködésével jött létre. Az új állam kiteljesedése a katonai pozíciók elfoglalása, valamint a Párizs környéki békék után történt meg, a magyarokat a Nagy-Trianon palotában aláírtak érintették (Trianon, trianoni béke, trianoni békediktátum, trianoni békeparancs). Ez a jogi alapja a jugoszláviai magyarság létrejöttének. Ez egy kényszerközösség lett, hiszen a megkérdezésük nélkül döntöttek róluk, és akaratuktól független volt, hogy melyik országhoz tartoznak majd. Baranyában (azaz Dél-Baranya ill. a Baranya-háromszög), Bácskában, és Bánát SZHSZ Királysághoz csatolt részein, valamint Szerémségben éltek magyarok, de éltek Szlavónia-szerte és a Muravidéken is. Ez a közösség nem működött egységes közösségként még a kisebbségbe kerülés előtt sem, mert Szlavóniában alacsony volt a magyarok aránya és szétszórtan éltek, a Muravidék pedig messze esett a jugoszláviai magyarság tömbjeitől. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban nem hozták létre a Vajdaságot, majd csak 1929 októberében jön létre a Dunai Bánság, amelynek területe szintén nem esett egybe a mai Vajdaság területével, noha benne volt, csak más területekkel együtt.

Sokan az 1918-as nagy népgyűléshez kötik a mai Vajdaság megalakulását, azonban az a szavazás Bácskáról, Bánátról és Baranyáról szólt, arról, hogy a jelenlevők (szlávok: 578 szerb, 84 bunyevác, 62 szlovák, 21 ruszin, 3 sokác, 2 horvát; nem szlávok: 6 német és 1 magyar; összesen 757 küldött) megszavazták, hogy csatlakozik a délszláv államhoz (A. SAJTI In: BÁRDI–FEDINEC–SZARKA 2008: 44). Szerémségben, Rumán is volt egy kisebb gyűlés. A döntés még a szavazás előtt megszületett.

A mai értelemben vett Vajdaság végül a II. világháború következményeként jött létre. A partizánok már 1943-ban számoltak azzal, hogy létrehoznak egy ilyen közigazgatási egységet, noha akkor még nem volt biztos, hogy milyenek lesznek a határai. Azonban a Vajdaság létrejöttének indoklása felettébb érdekes, ugyanis azért hozták létre, hogy megőrizzék a sokszínűségét. Végül a Jugoszláv Kommunista Pártban lefolytatott vita után 1945. július 31-én szavazta meg a Vajdasági Képviselőház a Vajdaság létrejöttét, azt is megszavazták, hogy a tartomány Szerbiához tartozik. A tartományhoz nem tartozott Baranya, pontosabban a dél-baranyai háromszög, viszont Szerém megye keleti, nagyobb részét hozzácsatolták, ahogy az a Dunai Bánság idején volt.

A ma létező Vajdaság magyar lakossága tehát része lett annak az évszázadokra visszamenő ötletnek és törekvésnek, amit a szerb politikai és papi elit képviselt. Identitásunk megértésében tehát szükségünk van a Vajdaság mint szerveződési forma lényegének megértésére. A vajdasági magyarság a szerb politikai elit és a magyar állammal kapcsolatos elképzelések ütközésének „mellékterméke”.

Azonban egy pillanatra elrugaszkodva a politikai realitástól, a magyarság identitásának a táj is része, igaz, hogy már alig vannak Szerémségben, de a Tarcal-hegység Fruška gorai (régiesen Tarcal) borok mégis jelentenek valamit, akár a Telecskai-dombok, akár a poros puszta, akár a bánáti jó termőföld. Van tehát ennek a magyarságnak hol otthon lenni, csak hagyják ill. hagynák. A táj kétségtelenül hat az identitásra.

Tehát a jugoszláviai magyarok de facto 1918-tól, de iure pedig 1920-tól vannak. Vajdasági magyarok 1945. július 31-étől léteznek, és ez is kényszerközösség. Még ekkor is beszélhetünk jugoszláviai magyarságról, noha a különböző köztársaságokat (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) nem nagyon érdekelte, hogy kapcsolatban legyenek a jugoszláviai magyarok, viszont az is igaz, hogy ezt nem is gátolták. A jugoszláviai magyarság mint entitás a délszláv háborúkban szűnik meg.

Sokan használják a Vajdaság és a Délvidék kifejezést szinonimaként, ez csak részben jogos, mert a két kifejezés nem fed azonos területet, ill. az idők folyamán változott a jelentésük. A Délvidékbe beletartoznak olyan területek is, amelyek Vajdaságon kívül vannak, nyugatról Szlavónia, keletről pedig a Temesvidék égészen a Biharig. „Délvidék értelemben a dél-magyarországi vármegyéket (Verőce, Pozsega, Szerém, Bács, Torontál, Temes, Keve), illetőleg a Dunán és a Száván túli bánságokat (ozorai, sói, macsói, szörényi) értették rajta. Később csak a Bácskát és a Bánságot jelölte. 1918 után a Magyarországtól Jugoszláviához csatolt részeket nevezték Délvidéknek.” (PAPP 1997: 308–309. hivatkozva: KÓSA L.–FILEP A. 1983, 82). Erre a területre a Habsburgok érdekeit követve sokféle vidékről telepítettek be különböző, főleg szláv és német népeket ill. néptöredékeket, de főleg svábokat.

 

1.2. A nyelv

Arról, hogy nyelvünk és irodalmunk mennyire egyedi, vagy mennyire kötődik az éppen aktuális délszláv államhoz – eddig a leghosszabban Jugoszláviához – vagy az anyaországhoz, viták alakultak ki. Ám ezek jobbára értelmiségi viták voltak a lakosság feje felett, amit nem is érzékelt, ill. nem is tudott róla, csak élte a kisebbségi magyar életét. Magyarországi értelmiségiek az elmúlt évszázadban kétszer is feltették a kérdést (1939 és 2005), hogy mi a magyar, és ezekről változatos esszéket publikáltak (ROMSICS–SZEGEDI (szerk.) 2005; SZEKFŰ (szerk.) 2017). A kisebbségi magyarságnak egyszerűbb volt a dolga ezen a téren, hiszen nem volt szükség az elmélkedés magasságára és az analízis mélységére, nagyon jól tudta, hogy magyarnak lenni az nagyjából az, hogy nem jugoszláv, szerb, horvát stb. Ugyanakkor a kérdés a vajdasági magyarságot illetően is felmerült. Losoncz Márk tett egy érdekes, noha nem reprezentatív kísérletet (LOSONCZ (szerk.) 2017). Csokorba fogta néhány fontos és kevésbé kiforrott értelmiségi változatos esszéit, noha egyértelmű, hogy a kérdéshez nagyobb alapossággal is közeledhetett volna.

A szerb és a magyar nyelv meglehetősen eltérő, s ennek hatása van az identitásra is. Kölcsönös jelenség, noha nem kizárólagos, hogy már az első mondat után tudni lehet, hogy az anyanyelvén beszél-e az, aki éppen beszél. Ez azért van, mert a szerb és a magyar nyelv fonetikája nagyban eltér. A két nyelvnek főleg a magánhangzókészlete más, de egyéb fonetikai különbségek is vannak. A magyarban a hangsúly mindig az első szótagon van, a szerbben nem, és ez könnyen felismerhető. Ezenkívül a szerbben meglehetősen komplikált a névszók használata, hétféle esetük van, ami szokatlanul sok a többi, a mai indoeurópai nyelvhez képest is, mert ezekben a nyelv modernizálásával csökkent a nyelvtani esetek száma. Ezenkívül gyakran eltéveszthető a nyelvtani nem, ami a magyarban nincs, és az igeragozás sem egyszerű. A nehézségek ellenére a vajdasági magyarság végül megtanult szerbül, beszélt úgy, ahogy tudott, mert az állami hivatalokkal a legkönnyebb volt így értekezni. A titói Jugoszláviában ugyan hangoztatták a nyelvi jogokat, de mindenki tudta, hogy szerb vagy horvát hivatalnokkal egyszerűbb szerbül szót érteni, és csak az kért, keresett magyar hivatalnokot, aki tényleg nem tudott szerbül.

Jugoszláviában a nemzetiségi jogok a deklaráció szintjén a legmagasabb mércét is elérték, de nem alakultak ki, és nem dolgozták ki ennek a módszertanát és gyakorlatát, ezenkívül a Vajdaság sokszínűségéről beszéltek általában, noha ez nem érdem, hanem a történelem hozta így. Az, hogy a Vajdaságban hat hivatalos nyelv van, nem igazán működik. Technikailag három fő nyelv volt a két világháború közötti időszakban a majdani Vajdaság területén: a szerb-horvát (A két nyelvre tekinthetünk úgy is, mint egy nyelv két dialektusára, a szerbek és horvátok tökéletesen értik egymást, egyedül a tengermellék kis részén, és a horvát szigeteken honos dialektus a nehezen érthető.), a német és a magyar. Azzal, hogy a II. világháború után a német anyanyelvű lakosság eltűnt a területről, a már létező Vajdaságból, technikailag két nagyobb nyelv maradt. A hivatalos propaganda szintjén azért hozták létre a Vajdaságot, hogy megőrizzék sokszínűségét, és ekkor vezették be a szlovákot, a ruszint és a románt is hivatalos nyelvként. Lényegében véve ezzel a magyar nyelv relatív súlya csökkent, hiszen csak az egyik lett a sok beszélt nyelv közül. A sokszínűség megőrzése nem volt sikeres, hiszen folyamatosan települt a Vajdaságba a délszláv lakosság, hol szervezetten, hol pedig spontán módon.

1. Táblázat: Vajdaság népessége nemzetiségi hovatartozás szerint 1910–1991.

Forrás: Hivatalos Statisztikai Közlemények (Mirnics Károly demográfus táblázata)

A vajdasági magyarságot tehát kétségtelenül és döntően meghatározza a nyelv, amit beszél. Sem az oszmánok érkezése, sem az oszmánok kiűzése nem történt meg az egyes populációk visszaszorulása nélkül, különösen azért nem, mert számos kis háború (a végvári vitézkedések), és a tizenötéves háború is a hódoltatott területen, a majdani Vajdaságban zajlott. Ez a nyelv szempontjából azt jelentette, hogy a későbbi Vajdaság területére különböző eredetű népességek érkeztek (kuriózumként utalhatunk a baszkokra, franciákra, olaszokra), és a betelepült, visszatelepült és a hódoltságot túlélő magyarság viszont más-más dialektust beszélt. Ezeket Budapestről Lőrincze Lajos fellépésééig nem támogatták, sőt lenézték. Hobsbawm szerint a hivatalos nyelv az a dialektus, amely mögött haderő áll. Nem véletlen tehát, hogy Magyarországról a nyelv egységét hangsúlyozták, sőt próbálták megvalósítani, ebben nagy sikereket értek el, azonban a zárkózottabb, fejletlenebb Délvidéken ez a siker nem volt olyan átütő, sőt az olyan „tájidegen” szavakat mint a „sertés” és a „burgonya” a délvidéki magyarság soha nem is fogadta be.

Az ő-ző nyelvjárást sokan beszélik, és a suksükölés (meglátjuk – meglássuk) is általános, annak ellenére, hogy az utóbbinak jelentésváltoztató ereje van. Ezenkívül a vajdasági magyarságra jellemző az elszigetelt nyelvfejlődés, például megállapítható egészen könnyen, hogy Hódmezővásárhely és Torontálvásárhely azonos nyelvjárásból indult, ám a viszonylagos elszigeteltség, azaz a távolság azt eredményezte, hogy mára már különböznek. A nyelvhasználatra jellemző még, hogy a délszláv nyelvek, általában a szerb is, hatással van rá, a szavak tükörfordítása, a bürokratikus nyelv, amely Magyarországon nem ismeretes, néha furcsa fordításokat eredményez, és egyes szavak egy az egyben átkerülnek a magyarba (pl. majica - póló, patika - tornacipő), és a délszláv nyelv ismerete a mondatszerkesztésen is átsüt, főleg, ha fordításokról van szó. Megállapítható, hogy a vajdasági magyarság jelentős része nem az irodalmi normának megfelelő nyelvet beszéli, azonban ennek ellenére nagyon erősen kötődik saját, beszélt, magyar nyelvéhez. Ezenkívül a határ menti területeken az analóg tv-zés idejében nézhető volt a Magyar Televízió, tehát a vajdasági és magyarországi közönség közös élménye volt pl. az Onedin család, a szilveszteri műsorok, a Hofi-féle kabaré és sok minden más is. Ez – noha a Kádár-rendszerben tabutéma volt a határon túli magyarság – mégis az összetartozást erősítette.

A magyar beszéd volt és maradt a vajdasági magyarság első és legerősebb viszonyítási pontja. Ez elszakíthatatlanul a magyarság egészéhez köti. És a nyelvészet újabb iskolái olyannak fogadják el, amilyen.

 

1.3. A szokások és kötődések, a vallás és az irodalom

A szokásoknak, a viselkedésnek, a táplálkozásnak, valamint az öltözködési kultúrának is van ill. volt szerepük, azonban ezeknek sokszor csak helyi erejük van – pl. a kupuszinai (bácskertesi) rétes, vagy a torontálvásárhelyi csigatészta –, vagy csökken a szerepük ill. visszaszorulnak a hagyományőrzés körébe.

A vajdasági magyarságnak ill. a majd vajdaságivá váló magyarságnak nem volt egységes népviselete, ám mindegyik jelenlévő népviselet erősen különbözött más nemzetek ill. néptöredékek népviseletétől. Mára a népviselet hagyománnyá vált, ápolják ezt a hagyományt, az egyes területek, falvak népviseletének ismerete tehát megmaradt, azonban a való életben ennek csak nyomai vannak, hiszen csak ünnepi alkalmakkor viselik őket. Az egész kérdéskörrel a néprajz tudománya, valamint a hagyományőrzők foglalkoznak, ami annak a jele, hogy a viselet inkább a történelmünk része mint a jelenünké, de egyben azt is jelenti, hogy van hova visszanyúlni, ha kell.

Jobb a helyzet az épített örökséggel. Az egykor épült házak nagy része még áll, ezek azonban semmilyen védelmet nem élveznek, és a városokba vándorlás, valamint a demográfiai mutatók miatt ez az épített örökség veszélyben van. Az „egyenházak” steril stílusú épületek, vonalaikból hiányzik a párkány alatti és feletti díszek sora, valamint hiányoznak a vakolaton kialakított díszítőelemek is. Az épített örökségnek van egy olyan szegmense is, amely a magas kultúrához kötődik, ilyen az aracsi pusztatemplom, a bácsi vár, a szabadkai és a zentai városháza, és  több templom. Azonban ezek úgy válnak kötődésekké, ha az új generációk megismerik történetüket, felismerik stílusukat, amelyet a jelenben kell átadni.

Az irodalom vonatkozásában a vajdasági magyarság, noha nem az értelmiségi kultúra dominált, jelentős szellemi hagyatékot hozott magával, a népmesék, az anekdoták, a mondókák és a népdalok végtelen tárházát, amelyek sokszor eredeti, másszor pedig a variánsa a történelmi Magyarországon ismert gyűjtéseknek. Ugyanakkor némi magaskultúra is létrejött. Kosztolányi erősen kötődött szülővárosához, Csáth egy sajátos életérzést jelenített meg, ezenkívül még  egy enciklopédiányi író, költő alkotott. A népi és magaskultúra között vannak a színjátszócsoportok, a kultúregyesületek, amelyek mind-mind a magyarság önazonosságát erősítik.

A vallás kérdése nem olyan egyértelmű, mint a szerbek esetében. A magyar lakosság főként a katolikus egyházhoz kötődik, de református, valamint más protestáns vallások is jelen vannak, ezenkívül az ateisták aránya is nagy lehet, noha a születéskor, házasságkötéskor és temetéskor tartják magukat a szokásokhoz. A valláshoz való kötődés a Vajdaságban sokféle. Szerepe van az identitás meghatározásában, azonban a szerbeknél különösen fontos, hiszen szinte kizárólagosan ez határozza meg az identitást. A katolicizmusban időnként feszültség van a horvát és a magyar papság között, azonban ezek nem eredményeznek feszültséget a lakosság körében. A vallás identitásformáló ereje nem kerülhető meg, az elmúlt korokban egyértelmű identitásmeghatározó volt, noha a Vajdaságba egyszerre települtek be különböző anyanyelvű katolikusok, mégis az ortodoxokhoz vagy a zsidókhoz képest érezhető volt a különbség.

A zsidók jelenléte Vajdaságban meghatározó volt. Az ipar, a kereskedelem területén nagyot alkottak, ez létszámukhoz mérten még inkább igaz. Azonban a Vajdaságban beszélt fő nyelveket ismerték, a magyart pedig egészen sokan anyanyelvként használták, így az újságírásban és az irodalomban kitörölhetetlen a szerepük.

A Jugoszláv Királyságban, noha a király igyekezett egyensúlyt tartani, mégis az ortodoxok jobb helyzetben voltak. Ellenben a titoizmusban igyekeztek nevetség tárgyává tenni minden vallást, és a vallásos embereket, a papokat, lelkészeket megfigyelték. E sorok írója több ilyen megmaradt jelentést is olvasott a Szabadkai Történelmi Levéltár 96-os és 421-es fondjában. A titoizmus bukása óta azonban az egyházak kommunikációja megváltozott, és a vallásos fiatalok egyáltalán nem számítanak ritkaságnak. Az viszont nem dönthető el, hogy ez mennyire a külsőségek, és mennyire a belső meggyőződés megnyilvánulásai.

Az iskolaügyről Mária Terézia óta tudjuk, politikai ügy. A 19. század második felében a kiegyezés értelmében Magyarország politikája érvényesült, amely tolerálta a felekezeti iskolák létezését is, ugyanakkor az állami iskolák a magyarosodás eszközei voltak. Ehhez képest a királyi Jugoszlávia drasztikusan csökkentette a magyar osztályok számát, a titoizmusban pedig sokkal összetettebb volt a helyzet. A magyar nyelvű oktatás adott volt, azonban nem volt magyar jellegű, és célja, hogy jugoszláv hazafit neveljen. Eközben a magyar lakosság és a gyermekek száma is csökkent.

Végül szinte besorolhatatlan a magyarság identitásának egyik eleme, ami mélyebb mint egy szokás, és amit most nevezzünk csak „kurucoskodásnak”. Ennek lényege, hogy a magyarság egésze ambivalensen viselkedik, amikor az államról van szó. Ez azért van, mert a történelmi diskurzus szerint sokszor érezhették, hogy államunk nem igazán az övék. Ez a fajta identitás-komponens végighúzódik a középkor végétől máig, például a „jottányit sem 48-ból”-ban, a Kossuth-kultuszban, a Rákóczi Ferenc hamvainak újratemetésében, stb. érhető tetten. Nos, a titoizmusban erre az ambivalenciára jól rá is játszottak. Ki is használták saját céljaikra, pl. amikor a Petőfi-brigád tagjait a Független Horvát Állam (NDH) ellen kellett motiválni, vagy később, amikor a jugoszláviai magyar identitást kellett kialakítani a szovjetek által megszállt, „nem önálló” Magyarországgal szemben.

 

1.4 A régen történtek hatásai

A magyarság története egészen a szerbekkel való intenzív érintkezés megkezdéséig úgy múlt el, hogy nem létezett a Vajdaság, így a vajdasági magyarság sem. A középkorban az Európára ill. a bizánci világra jellemző hullámzó szövetségkötések és ellenségeskedések váltogatták egymást, például Milutin és Dragutin küzdelmében, a végül győztes Milutin a bizánciak támogatását élvezte, míg Dragutin a magyarokét (feleségét, az Árpád-házból származó Katalint, a szerb ortodox egyház szentként tiszteli). Hasonlóképpen a középkor legnagyobb szerb uralkodója, Stefan Dušan, is betört Magyarországra, azonban inkább délre fókuszált, hiszen célja az volt, hogy bizánci császár legyen. III. Bélát a pápa a boszniai bogumil eretnekek elleni küzdelemmel bízta meg, akik ellen az ortodoxok is harcoltak. A Hunyadiak idejétől válik érezhetővé a szerbek jelenléte Magyarországon, ekkor az oszmánok elől menekülő szerb nemességet és kíséretét, valamint alattvalóit tömegesen befogadják, a szerb nemesség a magyar nemesség része lett, földet kapott. Ezt az időszakot az előzte meg, hogy Zsigmond király egy szövetséget hozott létre, amelyben kisebb államok veszik körül Magyarországot Moldovától Dubrovnikig.

A szövetség sokáig kitartott, azonban nem tarthatott ki mindvégig, hiszen a világ egyik legnagyobb erejű birodalmával kellett harcolni. Az Oszmán Birodalom pedig 1501-ig Durazzo (Durrës, azaz szerbül Drač) meghódításával az egész Balkán-félszigetet hódoltatta. Ezután földrajzi helyzetéből adódóan következett Magyarország, amely 1526, majd az 1541-re befejeződő nemesi „polgárháború” után a Habsburg Birodalom egyik peremterülete lett, az Erdélyi Fejedelemség pedig oszmán vazallus, amelynek a központi hatalomtól való függése mindig annak az éppen aktuális erejétől függött. Erdély is továbbvitte a középkori Magyarország hagyományát. Valójában a középkori Magyarország határai intenzíven mozogtak (SZABÓ B. 2013: 169–182), annyira azonban nem, ahogy az oszmánok megváltoztatták. A középkorban inkább az volt a jellemző, hogy Bizánc és Magyarország birtokolt egyes területeket hosszabb-rövidebb ideig, de erre nem terjed ki a népi emlékezet, a történészek, a történelmi atlaszok mutatják ezeket.

Az Árpád-ház, majd a nagy középkori királyok hagyománya némi értelmiségi és művészi rásegítéssel (KEMÉNYFI In: PAPP-SZARKA (szerk.) 2008: 519) megmaradt a népi emlékezetben, és az oszmán korszak is. Az oszmán korban azonban az egykor megszerzett területen egy délszláv világ alakul ki, amely majd ugyan nagyrészt megszűnik az oszmánok kiűzésével, de nem egészen, sőt, a ferences rend vezetésével dalmáciai eredetű katolikus délszláv lakosság települ a hódoltság területére, akik két-három évszázadon belül részben magyarokká válnak, részben kettős öntudatúak (őrzik származásuk emlékét, de igyekeznek beilleszkedni), részben pedig kitartanak nyelvük és szokásaik mellett.

Az oszmánok kiverésekor alakul ki az a földrajzi alakzat, amit Magyarországnak, történelmi Magyarországnak, vagy Nagy-Magyarországnak neveztek. Ez azért volt így, mert 1738 és 1918 között ezek a határok nem változtak. Nyilvánvaló, hogy ez az államalakulat valamilyen hatással volt a majd kisebbségivé, majd vajdaságivá váló magyarokra. Jugoszláviában majd a „Nagy-Magyarországnak” a tabu szerepe jut. Mégis ez ott volt sokak gondolataiban, de nem beszélhettek róla. Ám a magyarországi revíziós politika szimbólumként használta az 1918-ban de facto és az 1920-ban de iure is felosztott ország (tér)képét. Az egyszerűség kedvéért az 1914-ben érvényes határok voltak a propagandában felhasználva.

A „Nagy-Magyarország” tehát egyszerre volt tűz és víz a kisebbségi magyaroknak, biztonságosabb volt hallgatni róla, miközben a megszűnése egzisztenciális vonatkozásban is érintette a kisebbségi magyarokat, és Magyarországon a propaganda egyik fő iránya volt a revízió. Napjainkban a „Nagy-Magyarország” láthatatlanul, és ami fontos, a szerbeket nem irritáló módon tért vissza, ugyanis akinek a felmenője ezen az országrészen élt, állampolgárságot kaphat könnyített eljárásban.

A régmúlt és a közelmúlt határmezsgyéjén található az 1848-as forradalom, amelynek emléke hallomásból még él, azaz élnek még olyan emberek, akik felmenőik vagy ismerőseik révén hallottak a helyi történésekről, és tudnak vagy tudni vélnek egyes történeteket. A múltban a szabadságharccal kapcsolatos képet a történetírás leegyszerűsítette, noha közel sem volt egyszerű, és az újabb történetírás feladata erről hiteles képet adni, mert így hatásosabb támasza lehet a magyar identitásnak.

Adottságaink között a legaggasztóbb a magyarság szórványosodása és fogyása (MIRNICS 1996: 154), (KALAPIS–SINKOVITS–VÉKÁS (szerk.) 1990: 181–190). Nem hatékony hozzáállás, hogy ez ellen semmit sem lehet tenni, mert minden európai nép fogy, a demográfia egzakt módszereket alkalmaz, és ezek csak akkor mutatnak majd mást, ha a valóságban történnek változások.

 

2. Történések az első délszláv államban

2.1. A délszláv állam viszonyulási stratégiái

A trianoni békeszerződésben komoly részek vonatkoznak a nemzeti kisebbségek kezelésére, ezt azonban sehol sem vették komolyan. A vajdasági magyarság több beadvánnyal is élt a Népszövetség felé, azonban ezek érdemben nem hoztak megoldást (HORNYÁK 2010: 44–46).

A Magyarországot körülvevő államok, az ún. kisantant, kezdetben blokkolt minden lehetőséget, így a jugoszláviai magyarságnak sem volt semmilyen reménye.

A délszláv államnak nem voltak illúziói a magyarsággal kapcsolatban, hiszen ők maguk is tudták, hogy hasonló helyzetben ők is a szomszédos anyaországot figyelték volna, ahogy ezt tették is a háború előtt. A bizalmatlanság mindkét oldalról jelen volt, az első délszláv államba kerülő magyarok nem tudhatták, hogy mikor vesztenek el valamilyen jogot, mikor vesztik el munkájukat a szerb nyelv nem tudása miatt. Az ún. első Jugoszláviában következetesen különbséget tettek a szlávok és a nem szlávok között. Emellett a délszláv állam is tudta, hogy sok kisebbség él az országban, ezért hazafias szervezeteket alapítottak, amelyek gyakran éltek a megfélemlítés eszközével (pl. a Magyar Párt alakulásakor Zentán az Orjuna). Az I. világháborús veteránok letelepítése, az oktatáspolitika, pl. a Belgrádi Jogi Egyetem Szabadkára kihelyezett tagozata, mind azt szolgálta, hogy  az ország részének és egészének erősödjön délszláv jellege, ami akkor szükségszerűen azt jelentette, hogy gyengüljön a magyar hatás és jelenlét.

Mindezeket súlyosbította, hogy Újvidéken 2018. november 25-én demokratikusnak beállított tömegrendezvényt tartottak 757 fővel, ami minden volt, csak nem demokratikus, hiszen a (fentebb említett adatokból is látszott) a magyar és német lakosságot képviselő küldöttek alig voltak jelen. Szabadka első polgármestere[1], Stipan Matijević, emlékirataiban megírta, hogy még november 16-án összehívták egy-egy település vezetőit Újvidékre, és pontosan megbeszélték mi és hogyan lesz. A 25-ei esemény egy nagy színielőadás volt, amely csak lekövette a valós eseményeket. Így volt ez más elcsatolt területeken is.

 

2.2. Az elfojtás – Beszélj az állam nyelvén!

A történelmi Magyarország sorsának alakulására 1918-tól senki sem számított, sem a magyar lakosság, sem a magyar politikai elit, sem a kisebbségi lakosok. Magyarország területeinek feldarabolására és megszerzésére csak egyes fontos politikusok, diplomaták, lobbisták számítottak. A kisebbségi magyarok hirtelen egy új országban találták magukat, amelyben az érdekérvényesítési lehetőségeik jóval kisebbek lettek. A magyarság Trianon óta kétségtelenül a szétfejlődés, és valamivel később a fogyás állapotába került, ennek a sokrétű történetnek az egyik szegmense a Vajdaság esete. Az, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a népek börtöne volt, nem igaz, főleg az nem, hogy a magyarok uralkodtak benne, ugyanis a lakosság legszegényebb rétegét többségében a magyarok képezték. Ennek ellenére a fenti szólamot szinte máig elfogadják, mert olyan sokszor ismételték már meg.

A jugoszláviai magyarságot illetően az első és legfontosabb lépés a területek szilárd megszerzése és birtoklása volt. A szerb hadsereg nem széledt szét a magyarral ellentétben, sőt a nemzetközi politikában Magyarország mint politikai entitás nem is létezett. A szerb hadsereg fegyelmezetten, és továbbra is teljesítve a parancsokat, a győzelemből hasznot remélt, nem kis eséllyel. Ezenkívül a szerb politikai elit maga mellé tudta állítani – némi nagyhatalmi segítséggel – a többi délszláv népet, s ez meghatározta az ország majdani területét. Falut, várost, mezőt csak nagyhatalmi követelésre adtak fel, úgy érezték, hogy az, amit megszereztek jogosan és megérdemelten, az övék.

Mindez többféle viselkedési taktikát hozott a délszláv államban. Az első lépés az volt, hogy a közterekről szorítsák, ill. tiltsák ki a magyar szimbólumokat és a beszédet. A kocsmában, a borbélyüzletben, de elsősorban a kormányhivatalokban ki volt írva, hogy „az állam nyelvén beszélj”, tudták ők is, hogy a magyarság identitásának legfontosabb része a nyelv. Ezért kezdtek a névelemzésbe is. A nem magyar hangzású vezetékneveket viselő diákok nem mehettek magyar tannyelvű osztályba. A nyelvpolitika a Jugoszláv Királyság gyengülésével enyhült, noha Budapesten még mindig az ottani dialektust preferálták, sőt a II. világháborúban „vérfrissítés” gyanánt betelepítés is volt (bukovinai székelyek és hivatalnokok), noha itt is meg kell jegyeznünk, hogy még szó sem volt a későbbi Vajdaságról, hanem Bácskát, Dél-Baranyát és a Muravidéket érték ezek a hatások.

 

2.3. Az SZHSZ Királyság gyengülése következtében feléledő esélyek

A délszláv állam nagyon gyorsan szembesült azzal, hogy a nagyhatalmak, amelyek a létét garantálták, elvesztették az érdeklődésüket a régió iránt. Magyarország féken tartását jól szolgálta a kisantant, vagyis a SZHSZ Királyság, Románia és Csehszlovákia szövetsége. A britek már a béketárgyalásokon sem érdeklődtek túlságosan Közép-Európa iránt, a franciák pedig az 1929-es nagy gazdasági válság következményeként szorultak ki a térségből. Sándor király Franciaországba látogatott 1934-ben (amikor is merénylet áldozata lett) azért, hogy valahogy felélénkítse a franciák aktivitását, ugyanis akkor már Jugoszláviát az olaszok szorongatták, területi vitáik voltak, gazdasági értelemben pedig Németország dominált. A balkáni szövetség nem tudott a kisantant helyébe lépni, amely szintén kezdett csak formális lenni. Ellenben a németországi tőke erőteljesen megjelent a régióban, és az így meggyengült országban elkezdték újraszervezni a kulturális életüket, az értelmiségiek keresték a kapcsolatot a szerb értelmiséggel.

1941 előtt a magyarság minden lehetőséget megpróbált, egy ideig passzív volt a sokk miatt, ami érte, majd megpróbált összefogni (Magyar Párt megalakulása) a főbb országos pártokkal. Más nemzetiségekkel, főleg a németekkel, sikertelen volt az összefogás. Szántó Gábor esetében pedig megtestesült a teljesen lojális magyar képe (HORNYÁK 2010: 74–86).

 

2.4. A Horthy-féle rendszer hatása

Horthy kétségtelenül jó katona volt, de diplomatának nem volt jó, és ennek tudatában is volt, ezért hozott fel maga mellé, ha tehette, jó politikusokat. Bethlen István és Teleki Pál kiemelkedtek a többiek közül. Bethlen Magyarországot működőképes állammá szervezte. A magyarországi katonai elit is levonta a következtetést az I. világháborúból, nem az elején, hanem a végén kell erősnek lenni.

A trianoni döntést egy pillanatra sem fogadták el, és a revízió mindig napirenden volt. Voltak, akik teljes revíziót, mások etnikai alapú revíziót akartak. Nyilvánvaló, hogy ez a felállás rendkívül kényelmetlen volt a kisebbségi magyarságnak, és a magyarsághoz sok szállal kötődő bunyevácoknak és zsidóknak is.

Magyarországnak még egy évtizedre sem volt szüksége ahhoz, hogy az élhetetlen, halálra ítélt országból működő állammá legyen Bethlen István vezetésével. 1929 után a nemzetközi helyzet is változott, hogy 1941-hez közeledve a jugoszláviai magyarság megint nagyobb szabadságot kezdett érezni, és szervezkedett. Azonban az 1941-es események radikálisan másfelé vitték a történelem folyását.

A Horthy-féle rendszer egy autoriter diktatúra volt, amely egyes demokratikus vonásokat is fenntartott, azonban Horthy soha nem volt náci, sőt fasiszta sem. Így utólag elmondható, hogy egy fatális tévedése volt, mégpedig az, hogy a német politikát, azaz a hitleri náci rezsimet felhasználta a saját érdekében. Ebben nagyot tévedett, és ezért Magyarország és ő személyesen is súlyos árat fizetett. Igaz, hogy kezdetben az első és a második bécsi döntés kedvező volt, de ennek az lett az ára, hogy részt vett a keleti front küzdelmeiben, majd később megszállták (1944 márciusában), hogy végül az utolsó csatlós címkével vonuljon be a történelembe, noha a Tiso-féle Szlovákia és a Pavelić-féle Független Horvát Állam is tovább kitartott, azonban őket végül a győztesek közé sorolták, a Jugoszláviához ill. a Csehszlovákiához tartozás miatt.

Ez óriási fiaskó volt a kisebbségi magyarságnak, amikor csak lehetett  megismételték neki az „utolsó csatlós” frázist. A Horthy-féle kisebbségpolitika igyekezett magához vonzani és szembefordítani a kisebbségi magyarságot a többséggel, a radikálisabb mozgalmaknál ez még kifejezettebb volt. Így végül, amikor volt erejük és lehetőségük, példát statuáltak az újból kisebbségivé váló magyarságon. Összességében a Horthy-féle rendszer nem mérte jól fel az erőviszonyokat, és nem volt elég körültekintő, ami nagyon sokba került a kisebbségben maradó magyarságnak. Azonban a kisebbségiek nem tudtak egy pillanat alatt átvedleni valami másba, még akkor sem, ha ezt kívánatosnak tartották. A nemzeti érzés megélése visszaszorult a falak mögé, miközben a kitelepítés réme lebegett felettük (ISPÁNOVICS 2008).

 

 Évtizedek elteltével is emlékeztették a vajdasági magyarságot Magyarország háborús szerepére

 

3. Az ide-oda csatolgatások, impériumváltások, szuverenitások változásai

3.1. A magyarság egy részének visszatérése Magyarországra

1941 és 1945 eleje között egy intenzív időszak kezdődött el a jugoszláviai magyarság körében. Magyarország 1941. április 11-én megtámadta a már félig legyőzött Jugoszláviát. Zágrábban kikiáltották a csak nevében Független Horvát Államot. Magyarország pedig visszaszerezte Bácskát, Baranyát és a Muravidéket. Ez ugyan revízió volt, de se nem volt teljes, se nem volt etnikai.

A Magyarországhoz csatolt területeken húsz évnyi hallgatás, elhallgattatás után elemi erővel tört ki a bizakodás. A magyar filmeket rajongva nézték Karády Katalinnal és Jávor Pállal. Azonban már a bevonuláskor történtek incidensek, és a helyzetet teljes egészében nem lehetett pacifikálni, végül ez a hideg napokká alakult.

Nem teljesen világos, hogy miért alakult át a partizánokat kereső razzia tömeggyilkossággá, erre a kérdésre a szerb történetírás nem is keresi a választ, így nem is találja. A szerb történetírás nem próbálja valamilyen összefüggésbe helyezni, csupán annak kegyetlenségét és irracionalitását emeli ki. A magyarországi történetírás pedig nem foglalkozik ezzel a kényelmetlen kérdéssel, pedig jó lenne tudni, hogy tényleg mi indította el a féktelen kegyetlenkedést, a szörnytetteket.

Az ezután következő időszak egyre terhesebb lett, Magyarország egyre inkább kiszolgáltatottá vált. Teljesítenie kellett a náci Németországnak szállítandó nyersanyagok és élelmiszerek mennyiségét illetően, és az idő múlásával egyre inkább félnie kellett a vajdasági magyarságnak. Részben féltenie kellett szeretteit is, akiket a Szovjetunió ellen vetettek be sorkatonaként.

Ennek a gyászos időszaknak az lett a vége, hogy Magyarország elvesztette szuverenitását, és a náci Németország megszállta 1944. március 19-én. Ezután megkezdődött a zsidó lakosság koncentrációs táborokba gyűjtése, hogy végül a Szálasi-féle rendszerben Magyarország történelmének mélypontjára jusson. A magyarországi zsidóság a magyar kultúra egészére ható művészi és tudományos eredményeket hozott létre. Pusztulása egyben a magyar szellemi élet pusztulása is volt.

Mindez mélypont volt a magyar kisebbségek számára, ismét kisebbséggé váltak, és mindenhol, így vagy úgy, bosszút álltak rajtuk.

 

3.2. A tömeggyilkosság-sorozat a háború végén

A Tito fémjelezte rendszer, az új Jugoszlávia, tömeggyilkosságokkal kezdte létezését. Az első ilyen még Montenegróban volt 1942-ben, amikor azokat likvidálták, akikről úgy gondolták, hogy nem lesznek a kommunisták hívei (ez volt az ún. „leva skretanja”, balra való elhajlás). Ezután visszavettek a radikalizmusból, mert az nem bizonyult hatékonynak, hogy amikor a győzelem biztossá vált, amerre végigvonultak tömeggyilkosságok sorozatát követték el. Szerbiában a rojalistákat gyilkolták, a Vajdaságban pedig a „nem biztosan lojális” nemzetiségeket. A legtöbb áldozat német volt, de a magyar férfilakosságot is megtizedelték, nőket ritkábban öltek meg. A hideg napokkal (1942) ellentétben ebben az esetben viszonylag jól érezhetők a motivációk, hiszen voltak magyarok, akik bűntetteket követtek el, noha őket általában nem fogták el, leszámítva a főbűnösöket, akiket kirakatperekben ítéltek el, és nyilvánosan végeztek ki. Őket egyébként a magyar hatóságok is perbe fogták, első ízben sikerült eltussolni tetteiket, de másodízben halálbüntetésre ítélték őket. Ehhez hasonló esemény példátlan volt a II. világháború történetében. A második ítélet elől a főbűnösök a náci Németországba szöktek, majd amerikai fogságba estek, ahol ügyüket még egyszer kivizsgálták az amerikai szervek, és ezután kiszolgáltatták őket Jugoszláviának. A tömeggyilkosságokat messzi tájakról érkező partizánok követték el, akiknek igaz, voltak helyi segítői, de a távolról jött katonák a politikai órákon fel voltak készítve az ellenség „kezelésére”, és akiknek a gyilkossághoz hívószónak elég volt a fasiszta jelző. Amennyiben ez megvolt, elkezdett a katonákban dolgozni a személyes szenvedés emléke, az otthonuk pusztulása, a katonatársak elvesztése, és így egyáltalán nem érezték bűnnek a bűnt, amit elkövettek, olyannyira nem, hogy egyes helyeken válogatott kínzásokat alkalmaztak. A szörnyű és borzalmas esetekről már könyvtárnyi irodalom összegyűlt. Különösen a papokat és lelkészeket bántalmazták horrorisztikus módon.

Egy-egy helységbe általában a szovjetek érkeztek elsőnek. Tito Vis-szigetről Versecre repült a „front közelébe”, és október 17-én elrendelték a katonai közigazgatást. Ez nem kivételes eset, hiszen a front még a közelben van, de az, amit a jugoszláv hadsereg egyes egységei elkövettek, az az volt. Tito megérkezésekor Versecen kb. 600 Volksdeutschert öltek meg, majd elkezdték a bánáti magyarok további megtizedelését is. Bánátban magyar közigazgatás nem volt, és egyes magyarok maximum „hipo”-k lehettek, azaz „Hilfspolizei”, még azt a Gachal tiszteletest is megölték Torontálvásárhelyen, aki annak idején a szerbeket mentette.

Bácskában, a Sajkás-vidéken rendezték a legnagyobb vérengzést. Ebben  szerepe volt annak, hogy a magyar hatóságok is itt gyilkoltak (ún. „racia”). Érdekes, hogy ezen a vidéken már 1848–49-ben is súlyos harcok folytak. A Sajkás-vidéket magyartalanították (Csúrog, Mozsor, Zsablya, Nádalj, Tündéres). Azok, akiket életben hagytak, táborokba kerültek, ahol az embertelen körülmények miatt szintén sokan meghaltak, főleg a gyerekek és a csecsemők. Az egész Bácskában hallatlan kegyetlenségek történtek. A vérengzést már a hadvezetés is sokallta, és még februárban véget vetettek a szükségállapotnak, ezek után, mintegy leplezve az ártatlanok ellen elkövetett gazságokat, kirakatpereket rendeztek a bűnös, azaz a könnyen bizonyíthatóan bűnös elkövetőknek, akiket a helyszíneken nyilvánosan akasztottak fel.

Az európai és magyarországi rendszerváltásoktól inspirálva 1989-től egyre nyíltabban beszéltek, az áttörést, a hallgatás végét az jelentette, amikor az újságírók, értelmiségiek megszólaltak ez ügyben, miközben azért még működött a Tito-féle rendszer, így a hallgatás megtörése nem kis bátorságra vallott. A szabadkai emlékművet nagy nehézségek közepette merték felállítani, a máshol, Újvidéken és Csúrogon kitett kereszteket pedig szinte másnap kidöntötték, az emléktáblát összetörték.

Azelőtt az elszenvedett népirtásról évtizedekig nem lehetett beszélni, ez meghatározta a magyarság gondolkodását és viselkedését, akár tudatában volt, akár nem az 1944. október 17-e és 1945. február 15-e közötti eseményeknek. Szinte minden magyarlakta településnek megvan a maga szörnytörténete, amely beleégett a korszakban élők tudatába, az is beleégett, hogy erről nem szabad nyíltan beszélni, így a legtöbben egyáltalán nem is beszéltek róla, és önmagukban hordozták a történtek terhét.

Az első áttörés, tudományos értelemben, 2001. január 20-ától kezdődik. Ekkor alakul meg a Tartományi Képviselőház különbizottsága, népszerű nevén Ankétbizottság (Anketni odbor za utvrđivanje istine o događajima u periodu od 1941–45 godine u Vojvodini), aki 2004-ben közzétette eredményeit a munkát lezáró konferencián. Ám a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia égisze alatt, dr. Dragoljub Živković vezetésével kiterjesztette a kutatást 1948-ig, és nyolc kötetben, Na putu ka istini címen publikálták a kutatások eredményeit 2008-ban (a hetedik kötetben összegezték a magyar áldozatok számát Bácskában és Baranyában). Ehhez a publikációhoz nehéz hozzáférni, mert 10 példányt  nyomtattak, és 120 CD-t adtak ki. A szakmai nyilvánosság azonban további kutatásokat tartott fontosnak, így Budapesten 2011. január 6-án megtartotta alakulóülését. A Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság adatbázisokat hozott létre mindkét nyelven, és a kutatások intenzív része 2017-ben befejeződött, sokakban nagy hiányérzetet hagyva. Mindazonáltal immár nem kérdéses, hogy követtek-e el tömeggyilkosságokat a Tito vezetése alatt álló jugoszláv hadsereg katonái. Ami pedig az áldozatok pontos számát illeti, valószínűleg soha nem fog kiderülni, és ezzel kapcsolatban ízléstelen lenne "számháborúba" bocsátkozni. Fontos, hogy a szerb és a magyar politikai elit is tudatában van a történéseknek, és a tényeket nem vitatják.

 

3.3. A Petőfi-brigád – vérrel lemosni a „Horthy-fasizmus” gaztetteit

A partizán vezetés 1943-ra eljutott odáig, hogy forradalmi céljait az ország felszabadítása/visszafoglalása mögé sorolja. A történészek általában azt szokták a jugoszláviai helyzettel kapcsolatban mondani, hogy összetett. Azonban a helyzet nem annyira összetett, hogy ne lehessen megérteni. Az egykori országból két csatlósállam jött létre, egyrészt a Független Horvát Állam, amely nagyjából a mai Horvátország és Bosznia területéből állt, másrészt pedig létezett a Nedi-féle Szerbia. Az egykori ország egyéb részei protektorátusok, vagy elcsatolt területek lettek. A Tito vezette partizán mozgalom tevékenységének legnagyobb részét az ún. Független Horvát Állam területén folytatta. Gerincét a térségben élő szerbek alkották, azonban mivel minden harcosra szükségük volt, létrehoztak magyar, „csehszlovák” és német alakulatot is. A cél az volt, hogy a nemzetiségek is harcoljanak a borzalmas, népirtó politikát folytató Független Horvát Állam (NDH) ellen (ZUNDHAUSEN 2008: 345–350).

A magyar származású katonákat a Petőfi-zászlóaljba parancsolták. Létének két célja volt. Egyrészt harcoltak a Független Horvát Állam ellen, másrészt pedig propagandatevékenységet fejtettek ki, hogy a magyar lakosság a partizánmozgalom mellé álljon. Az egység viszonylag sikeres volt minden téren. A zászlóalj harcai közben a szovjetek egyre közelebb kerültek az országhoz, és október 20-án bevették Belgrádot. Ezután a partizánmozgalom a szovjetek nyomására feladta a gerillaharcot és áttért frontális harcba. A két harcmodor merőben különbözik, és a partizánok tapasztalat hiányában nagy veszteséget szenvedtek a frontális harcokban.

Miközben a Vajdaságban tartottak a megtorlások, a németek, a magyarok és más rendszerellenes egyének ellen Topolyán egy kommunista, a spanyol polgárháború résztvevője, Varga István és köre szervezkedni kezdtek. Céljuk az volt, hogy mentsék a menthetőt, a város és a környék magyarjait. A jugoszláv kommunista vezetésű hadsereg bosszúját kikerülendő először zászlóaljat, majd brigádot, azaz dandárt hoztak létre. A horvátországi zászlóaljjal egyesítették a bácskai újoncokat, és ezután ők sem tudtak sikereket elérni. A volt zászlóalj tagjai csak a gerillaháborút ismerték, a frontálist nem, az újoncok viszont egyiket sem. A legnagyobb vérveszteséget Bolmánnál szenvedték el, ahol általános vélemény szerint feleslegesen rohamoztak oly sokat. A jugoszláv vezetés részéről elvárták, hogy vérrel mossák tisztára a magyarságot, a „Horthy-fasizmus” gaztetteit.

Edvard Kardelj úgy fogalmazta meg a testvériség-egységet, mint a fasizmus ellen harcoló népek és nemzetiségek közösségét, tehát nem volt szó általános testvériségről. Egy ideig a magyarokkal kapcsolatban is létezett kitelepítési terv, azonban végül csak a németeket telepítették ki, noha nekik is volt egy zászlóaljuk.

Miután eldőlt a magyarok sorsa, hogy maradnak Jugoszláviában, elindult a Petőfi-brigád mítosszá tevése, ugyanez történt az egész népfelszabadító háborúval. A magyarlakta településeken iskolákat, utcákat neveztek el róla, vagy a furcsa körülmények között meghalt Kis Ferencről. Topolyán évente rendeztek megemlékezéseket, Horvátországban a zászlóaljat kevesebbet ünnepelték (noha az sokkal sikeresebb volt). A magyarok elnyerték helyüket a testvériség-egység rendszerében, mert harcoltak a „fasiszta megszállók” ellen. Ez lett a vajdasági és az egész jugoszláviai magyarság létének az alapja, az egyetlen és legfontosabb igazodási pont.

A Petőfi-brigád kultusza a rendszerváltás és Jugoszlávia szétesése közben hunyt ki, de addig a rendszer része volt, és a magyarok ettől voltak „jogosultak” arra, hogy egyenrangú polgárok legyenek.

 

4. Történések a második délszláv államban

4.1. Tito szimbólummá válása; Jugoszlávia, a harc szült téged; testvériség-egység

A második délszláv állam 1944–45-től 1991-ig állt fenn. Ez hosszú békeidőnek számított a délszláv állam, ill. a szerbek történetében. Már a II. világháborúban a szovjet típusú államok személyi kultuszban gondolkodtak, de a siker érdekében azt a népfront-politikába kellett öltöztetni. A titoizmus fő módszere mindig a hazugság, csúsztatás, a lényeg elbujtatása volt. Még nagyban ment a propaganda a népfrontpolitikáról, de már a nagygyűléseken szimbólumként megjelent Marx, Engels és Sztálin, ezenkívül a helyi vezető, Josip Broz Tito, mint jugoszláv szimbólum. Jugoszláviában „nemzeti sztálinizmust építettek”. Titónak ekkor még sok értelmes harcostársa volt, akár a propagandát nézzük, akár a katonai kérdéseket. A háború vége felé az ideológiai és intelligens harcostársak váltak fontossá, ezek mind a Tito-kép kiépítésén dolgoztak. Ekkor Tito 55 éves volt, és alkalmas volt arra, hogy jó portrékat készítsenek róla, energiát, megfontoltságot sugárzott, és ekkor ez kellett a tömegnek.

Titónak megvoltak az emberei arra, hogy szimbólummá „fejlesszék” alakját. Lelki atyja, Moša Pijade, a rendkívül intelligens, beszédeket mondó Milovan Đilas, a szerbeket megszólító Aleksandar Ranković, és a főideológus, Edvard Kardelj –  hogy csak a legfontosabbakat említsük. Magyar részről Kék Zsigmond és Gaál László is hozzájárult ehhez a képhez.

 

 

Ezenkívül a győzelem impulzusa, a szovjetek támogatása vitte őt előre. És az sem elhanyagolható, hogy a már egészen nagy, 700-800 ezer főt számláló jugoszláv hadsereg is neki engedelmeskedett. Ekkor még nem sejtette, hogy ő és országa sajátos utat járt be.

 

4.2. A délszláv állam feltámadása; a terror; a Vajdaság születése

A Vajdaság történetéről szóló munkák igyekeznek a középkorba visszavetíteni Vajdaság területét, noha ilyen politikai, közigazgatási egység nem létezett, egyes nemeseket vagy katonailag befolyásos főurakat a Vajdaság uraiként tüntetnek fel, gondoljunk csak Jovan Nenad cárra. A partizánok nem voltak vevők az ilyen diskurzusokra, az államvezetés egyszerűen azt jelentette ki, hogy meg akarja őrizni Vajdaság sokszínűségét. Ehhez képest a korai titoizmusban, az akkor születő Vajdaságban történik a legnagyobb „népcsuszamlás”. A nagyhatalmak eldöntötték Potsdamban, hogy a németeket ki kell telepíteni Kelet-Európából, hogy több háborút ne indíthassanak. Ezt Jugoszlávia szinte teljes egészében megtette. A németek egy része félt és elmenekült, az otthon maradók közül sokakat megöltek, jóval többet mint magyart, a „maradékot” pedig Németországba űzték, amely még nem volt szuverén. Mindez a magyarok szeme láttára történt.

Azonban nem ez volt a legnagyobb trauma, hanem az, amit átéltek: a népirtás, amit elkövettek a magyarságon, beleégett a tudatába, de az is, hogy ne beszéljen róla. A hallgató magyarság szinte Stockholm-szindróma szerűen szolgálta a rendszert, főleg azért, mert nem is volt más választása, olyanná vált ez, mint egy közös tudattalan, vagy más esetben egy közös tabutéma. A fiatalabb generációk nem értették sem a háborút, sem a magyarság szerepét, főleg a „Horthy-fasizmusról” hallottak, aminek ellenére mégis egyenjogúak, mivel a Petőfi-brigád létezett, ill. a bolmáni csatában hősiesen harcolt. Ez a viszonyítási pont olyan volt, mint egy fekete lyuk a csillagászatban, akik tudtak erről, azok nem beszéltek, akik pedig nem tudtak róla, azok csak érezték, hogy valahol valami lappang. Ráadásul nem deklarálták, de létezett a kollektív bűnösség terhe is súlyosbította ezt a terhet (BOZÓKI 2012: 27), hogy a Sajkás-vidékről kitelepítették a magyarokat, akik nem is térhettek vissza.

A Vajdaság „sokszínűségének megőrzéséből” az lett, hogy az ún. passzív, azaz gazdaságilag elmaradott területekről délszláv lakosságot telepítettek be. Voltaképpen ezzel szűnt meg a sokszínűség, két okból is. Egyrészt a délszláv lakosság abszolút többségbe került, másrészt pedig a Vajdaság településszerkezete olyan volt, hogy tudni lehetett, melyik nemzetiség és melyik vallású közösség melyik településen élt. Azonban ez is megváltozik, és a központi hatalom abban lett érdekelt, hogy a Vajdaságban „keverje”, nemzetileg vegyessé tegye a lakosságot a településeken belül is.

Ez egy új koncepció volt, a jugoszláv Vajdaságé.

 

4.3. A bizonytalanság korszaka

Mondani sem kell, hogy a vérengzések önmagukban is elbizonytalanították a jugoszláviai magyarságot, azonban az elkövetkezendő években a választójog korlátozása, a vagyonelkobzás, az agrárreform, 1946-ban agrárbíróságokat állítottak fel (SAJTI–JUHÁSZ–MOLNÁR 2012: 58), ezzel is növelték a bizonytalanságot.

Magyarország külügyminisztere 1946-os útján azt üzente a vajdasági magyaroknak, hogy éljenek együtt a szláv polgártársaikkal. Azonban Jugoszláviában komolyan gondolkodtak a magyarok kitelepítéséről, ezt fontosnak tartotta Vasa Čubrilović, történész is, aki arra az esetre, ha Gavrilo Princip nem öli meg a trónörököst, akkor ő lett volna az egyik merénylő Sarajevóban. Sreten Vukosavljević faluszociológus dolgozta ki a tervet, amelynek két változata is van, a lényeg, hogy a délszláv népesség teret nyerjen az országhatárok mentén.

A titoizmus 1946. február 1-jén hozta meg az első, sztálinista alkotmányát. Eddig is, és ezután is bármikor valakiből országellenség lehetett. Egy rossz szó, valamivel rosszabb teljesítmény a munkahelyen, és a büntetés nem maradt el. A földműves nagygazdáktól (a kulákoktól) elvették a földet, és szétosztották a kisbirtokosok és a földnélküliek között. Ez súlyosan érintette a magyarságot is, noha volt közülük is, aki kapott földet. A délszláv állam egyéb magyar vagyonokat is kisajátított (SAJTI–JUHÁSZ–MOLNÁR 2012: 158).

Az átélt történéseket még meg sem emésztették, amikor Tito még inkább bekeményített, hiszen Sztálin az életére tört.

 

4.4. Az 1948-as törés hatásai, a lojális nemzetiség megszületése

Tito, amikor kellett, villámgyorsan tudott reagálni, így történt ez, amikor Sztálin vezetésével a Szovjetunióból hallatlan vádak érték. Villámgyorsan lecsukatott mindenkit, aki Sztálin követője volt, és sokakat a Goli otokra (Kopár sziget) küldött. Arso Jovanović halála, aki a szovjetek exponense lett volna, villámgyorsan bekövetkezett, amikor az országhatáron át szökni próbált. Emlékét végleg törölték az összes későbbi jugoszláviai kiadványból. Mégis Tito ebben a helyzetben már szinte alig, ill. nem alkalmazta a politikai gyilkosság módszerét, hanem másként,  testi-lelki nyomással törte meg személyes ellenfeleit és a rendszere ellenzőit.

A Sztálin hívek Goli otokra kerültek, majd miután megtörték őket, azok újabb neveket adtak meg. Így magyarok is kerültek oda, akiket szintén megtörtek. A megtöretés része volt, hogy amikor kiszabadultak, nem beszélhettek arról, ami ott történt, és volt úgy, hogy a magyar értelmiségiek Goli otok után többé szóba sem álltak egymással.

Az állandó fenyegetés módszere mellett azonban a Magyarországtól izolált magyar lakosság lehetőséget kapott, hogy a tabukat ismerve és betartva kiélje magyarságát, ekkoriban kezdődik az a diskurzus, amely szerint a vajdasági magyarságnak jobb  sorsa van, mint a magyarországinak. Kossuthról és Petőfiről, mint a szabadság lánglelkű harcosairól lehetett széltében-hosszában beszélni, magyarságukról is, de arról kevésbé. Ekkoriban létrejött egy infrastruktúra (lapok, rádióműsorok, majd jóval később a tv-műsorok), amely nagyjából ki tudta szolgálni a magyar lakosságot, pontosabban a feléje irányuló propagandát.

Tito megúszta, hogy Sztálin likvidálja, mint annyi más ellenfelét. Ám ennek az lett a következménye, hogy az ország elindult az önigazgatás útján, amelyet keletről és nyugatról is érdekesnek találtak, noha soha nem működött igazán, azaz hatékonyan. Ezenkívül Jugoszlávia az El-Nem Kötelezettek Mozgalmának (The Non-Aligned Movement) alapítója lett, az országon belül Tito időnként megszabadult bizalmasaitól, akik okot adtak erre, és végül elég magányos volt a hatalom csúcsán. Mindenesetre az ország szimbóluma maradt. A titoizmus elején két vezérelv működött, a szocializmus és a föderalizmus, a Sztálin támadása után ezekhez még társult az önigazgatás és az el nem kötelezettség. Ezek az állam identitásának kikezdhetetlen alapjai voltak, a magyarságnak egyszerűen el kellett fogadnia, más lehetősége nem volt. Ráadásul ezek az elvek a gazdaság prosperálásával társulva igen szimpatikusak lettek.

Ezenkívül, s nem utolsósorban, Magyarország, mint anyaország, nem jöhetett számításba, két okból sem, egyrészt nagyon erős tabu volt a Horthy-korszak miatt, másrészt Magyarország ekkoriban nem törődhetett nyilvánosan a magyar kisebbségekkel.

A titoizmus kezdetén tehát a magyarság megrendült, majd kapott hideget-meleget is, s ettől szinte megbénult, közösségi értelemben nagyban csökkent a cselekvőképessége, hiszen a történések félelmet keltettek benne. Ez a félelem ma is identitásformáló erő, és nem csak az öregeknél, hanem a fiataloknál is. Másrészt viszont az enyhülést, úgy vélték, Titónak köszönhetik, egyesek pedig szép karriert futottak be a párt segítségével, így elfogadták a szimbólumokat, az elveket, és megbékéltek a helyzetükkel, hiszen semmit sem tehettek ellene.

 

5. Magyarországi impulzusok

5.1. Az út ꞌ56-ig

Magyarország a titói Jugoszlávia idején nem érdeklődött a kisebbségi magyarság iránt, legalábbis a hivatalos politika szintjén, maradtak azon, amit Gyöngyössy külügyminiszter mondott a II. világháború után. A magyarországi vezetés rendkívül durva módszereket alkalmazott saját lakossága szinte minden rétege ellen.

Magyarország 1944 és 1956 között borzasztó állapotban volt. Szétlőtt főváros, az utolsó csatlós ódiuma, a szovjetek befolyása, és a kommunisták lassú hatalomnyerése. A vajdasági magyarságnak ekkor az anyaország csupán azt jelentette, hogy tudták, ők is magyarok, a rokoni szálak is nehezen voltak fenntarthatók. Ezzel szemben a jugoszláv hatalom jobb életszínvonalat biztosított a vajdasági magyarságnak. Magyarországon még 1948 után is szorítottak a helyzeten. 1956-ig már túl voltak az értelmiség, a parasztság, a munkásság, az egyházak, a hívek megalázásán.

Ugyanakkor Jugoszláviában a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájával (szerbül, kollokviálisan: Informbiro, IB) történő szakítás egyik következménye az volt, hogy Tito lojális lakosságot akart a határ mentén, így a magyarság ünnepelhette Kossuthot, Petőfi-kultusz is volt. A határ az ún. Béketábor és Jugoszlávia között forróvá vált. Magyarországon Titót láncos kutyának nevezték, és a kapitalisták, valamint a fasiszták kiszolgálójának. A határon időnként a határőrök egymásra lőttek, úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a háború. Ez az állapot nagyjából 1952-ig tartott, majd Sztálin halála után végleg elmúlt. Azonban ez az elválasztottság mély nyomot hagyott a kisebbségi magyarságban. Tökéletesen tudták, hogy Titóról nem lehet semmi negatívat mondani, ezt a leckét már 1944–45-ben és 1948-ban is megtanulták.

 

5.2. 1956

Ha az 1956-os eseményeket a vajdasági magyarok szempontjából szemléljük, akkor három szó juthat az eszünkbe: az érdeklődés, a remény és a szomorúság.

Európában alig hitte valaki, hogy a nagyon rossz hírben álló magyarok felkelnek a szovjetek ellen a szabadságért. Ez mégis megtörtént. A magyarországi magyarok számára Jugoszlávia példakép volt, hiszen lerázta a sztálinizmust magáról, és a Nyugattal is korrekt kapcsolatban volt. Ez majd megjelenik a kormány programjában is, amely semleges akart lenni.

Jugoszlávia nem akart példakép lenni, sőt, segített a szovjeteknek. Egyrészt részt vett Nagy Imre szovjet kézre játszásában, másrészt pedig Tito a pulai (Póla, Isztriai-félsziget) beszédében élesen elhatárolódott a forradalmároktól. Mindezek után a vajdasági magyarság számára az 1956-os események a hallgatás mélyébe süllyedtek, és a magyarországi rendszerváltás idejéig nem is volt téma, nem vált az identitásának részévé. Erről a rendszerváltáskor ismét szabadon lehetett beszélni Magyarországon. A médiák, a könyvek eljuthattak a vajdasági magyarsághoz is. Így az 1956-ot megélt emberek hitelesen leírhatták, el tudták mesélni, hogy mit csináltak akkor, és hogyan érezték magukat. Így 1956 a vajdasági magyarság identitásába a rendszerváltással együtt épült be. Ezt azóta is ápolják és kutatják, valamint kiderült, hogy noha csekély számban, de voltak vajdasági magyar résztvevők is. A Vajdaságban, a lehetőségekhez mérten, emberségesen fogadták a menekülőket, így 1959 mégis része a vajdasági magyar identitásnak.

 

6. A magyarság a titoista aranykorban

6.1. A legvidámabb barakknál is vidámabban („Fityó” és Adria)

Jugoszláviában a Sztálin-féle támadás után mindent újragondoltak, megváltozott az ideológia kb. 1948 és 1952 között, amibe azonban Đilas „anarcholiberális” megnyilvánulásai nem fértek bele (SAJTI–JUHÁSZ–MOLNÁR 2012: 21). Az ország külpolitikáját átpozicionálták, de nem akartak túlságosan a Nyugathoz sem kötődni, így kihasználták a lehetőséget, hogy a szovjetekkel rendezzék a kapcsolataikat 1955-ben. Magyarországon 1956 után Kádár János viszonylag gyorsan konszolidálta a helyzetet (ROMSICS (szerk.) 2007: 889). Létrejöttekor elkövette mindazokat a bűnöket, amellyel a forradalmat megpróbálták felülírni, és annak résztvevőit megbüntetni. Kádár ezután fokozatosan lazított a szorításon, nem akart ismét forradalmat, és a szovjetek sem. Ezzel párhuzamosan Jugoszlávia egy hangsúlyos identitást alakított ki, és sulykolt minden lakosába. Ennek a lényege az, hogy Jugoszlávia különutas politikája az egyedüli helyes politika, a belső berendezkedés tökéletes. Ennek a feltétel nélküli elfogadása kedvezőtlenül hatott a magyar, ill. nem csak a magyar identitásra, mivel egyfajta felfuvalkodottságot sugallt.

A vajdasági magyarság számára a magyarországi helyzet normalizálódása jó volt, ellenben a jugoszláv tilalomfák továbbra is álltak. Nem volt illendő  Magyarországot dicsérni, egységes magyarságban gondolkodni (legalábbis nyilvánosan nem). A titoizmus ebben a fázisában már elkezdett gazdaságilag haladni, és a hatvanas években jóval magasabb volt az életszínvonal, mint Magyarországon. Ezt a titoizmus ki is használta, a jugoszláviai magyarság lojalitásának biztosítására, miközben – biztos ami biztos – figyelték azt is, hogy mit csinálnak a papok, a diákok, a Szegeden tanuló egyetemistákról adatokat gyűjtöttek, és pl. arról is, hogy kik jelennek meg a november 29-ei jugoszláv állami ünnep szegedi ünnepségén, stb. És azt is figyelték, ha ki jár templomba.

Az 1970-es években már elképzelhető volt, hogy a jugoszláviai magyarok eljussanak az Adriai-tengerre, sőt Szlovéniába is telelni, noha mindkét eseményt egy évben csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A jugoszláviai gazdaság – úgy tűnt – egészen jól működik. Egyszerűen a jugoszláviai magyarságnak ekkor már nem volt oka, hogy ne szeresse Jugoszláviát és Vajdaságot, a múltat pedig igyekezett feledni, noha évenként legalább egyszer terítéken volt a „Horthy-fasizmus” az újvidéki megemlékezéseken. Azonban a vajdasági magyarság nem is léphetett át más diskurzusba, nem élhetett más metaforákkal, mint a hűség és a szeretet, a szeretett elnök és büszke országa iránt. Ha focimeccs volt a magyar és a jugoszláv válogatott között, illett a jugoszláv csapatnak drukkolni. Egyes állások betöltésekor (pl. tanár) is illett belépni a Kommunista Szövetségbe (azaz Pártba).

A történelem visszásságaival és helyzete bonyolultságával a közember, a munkás, a szocialista önigazgatás embere nem nagyon törődött, a nyárra készült, hogy eljusson nyaralni, és bronzbarna bőrrel jöjjön vissza. Úgy tűnt, hogy ez az állapot örökké fog tartani.

Csak egyes értelmiségiek beszéltek a demográfiai bajokról, és elindult az a folyamat, amit én „zrenjaninizációnak” nevezek, azért ennek, mert ez a város mutatja be legjobban a vajdasági fonákságokat. Nagybecskerek három nyelv és négy etnikai közösség városa volt. Először a náci megszállás pecsételte meg a zsidó lakosság sorsát, ezután a partizánok „eltüntették” a németséget a városból (hiszen a nagyhatalmak is ezt támogatták Potsdamban). Az I. világháború után a Nagybecskerek a Petrovgrad (a király nevéről) nevet kapta, amelyet a partizánok egy harcban meghalt kommunista vezetéknevére változtattak, így lett Nagybecskerek Zrenjanin, és ekkor már csak két közösség élt itt: a jelentősen nagyobb szerbség, és az egyre csökkenő magyarság. A nyolcvanas évek végétől a túlfűtött nacionalisták magyarul beszélő fiatalokat vertek meg. A gazdasági, társadalmi krízis, abból a túlfűtöttségből eredt, hogy Tito nevével fémjelzett korszakban ésszerűtlenül elköltött pénzt vissza kellett fizetni.

Az önmagára és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra, valamint az El-Nem Kötelezettek Mozgalmába tartozó országára büszke magyar átlagember kezdett elbizonytalanodni, azért is, mert ekkor kezdtek nyilvánosságra kerülni az egyes helyeken elkövetett partizán gaztettek.

A Tito nevével fémjelzett jólét, azaz viszonylagos jólét, még ma is nagyon erős hívószó a vajdasági magyarság körében. A vajdasági magyarság többségét az értelmiségi vita Tito személyéről, a róla megírt könyvek, ill. a napvilágot látott adatok nem nagyon érdeklik. Tito neve majd csak akkor halványul el, ha egy teljesen új generáció nő fel, amely a tényeket világosabban látja majd, hiszen a titoizmusban az is benne van, hogy a politikai nosztalgia keveredik az akkor élők személyes nosztalgiájával. Vagyis, akik a titoizmusban voltak fiatalok, és sokfelé járhattak (amit Milošević szüntetett meg). a titoizmusra mint pozitív korszakra emlékeznek. A Milošević-korszakhoz viszonyítva a titoizmus nem tűnt szörnyűnek, sőt egészen jónak tűnt, mert mindenki elfelejtette, vagy úgy tett, mintha elfelejtette volna annak kezdetét.

 

6.2. A vörös vonalakon innen és túl – magyarként, értelmiségiként élni a Jugoszláv Szocialista Föderatív Köztársaságban

A jugoszláviai magyarság helyzetét folyamatosan „lebegtették”, a „Horthy-fasizmusról” szóló diskurzust fenntartották, ugyanakkor a Petőfi-brigádét is. Ebben a helyzetben nehéz volt megítélni meddig mehet el a vajdasági magyar értelmiség és a vajdasági magyar politikai elit (Így volt ez más népekkel és nemzetiségekkel is, hogy a „hibázó egyént” rögvest áthelyezhessék az egyik kosárból a másikba.).

A titoizmusban az volt a jó taktika, ha a magyarság képviselői – „a nemzetiség” – találtak valakit egy nemzetből, aki ki tudott állni mellettük. A vörös vonalak áthágását keményen büntették, ami azt jelentette, hogy ha valaki túl messze merészkedett a párt kritizálásában, vagy a magyarságát túl erősen hangsúlyozta, az eltűnt a politikai süllyesztőben, ami azt jelentette, hogy elzárták a nyilvánosságtól, nehezen, rangon alul kapott munkát, azonban az életére nem törtek.

Ez nem csak a magyarokra volt igaz. 1971 érdekes év volt, ugyanis a Horvát Matica a horvát nyelv emancipálásával kezdett foglalkozni, vagyis azzal a gyakorlattal ment szembe, hogy a szerbet és a horvátot közelítsék egymáshoz. A nyelvi kérdésből hamarosan politikai kérdés lett, hiszen más szalonképes, és szalonképtelen horvát körök is mozgolódni kezdtek. Erre a rendszer mindenkire lesújtott, és véget vetett a „horvát tavasznak”. Létezik egy anekdota vagy városi legenda, miszerint Szabadkán is keresték a „maticásokat”, és az egyik értelmiségit maguk elé citálták. Megkérdezték tőle, hogy tagja-e a „maticának”, mire azt felelte, hogy mindkettőnek tagja, a szerbnek és a horvátnak is.

1972-ben talán egy még súlyosabb válság kezdődött, egy ideológiai alapú válság, amikor is a belgrádi értelmiségi körök a horvátországi eseményekre reagáltak. Ugyanis a Kommunista Szövetségben összébb akarták zárni a sorokat, amit ezek a „liberálisnak” nevezett értelmiségiek elleneztek, szerintük nem növelni kellett volna a központ erejét, hanem több szabadságra lett volna szükség. A liberálisok nem voltak elfogadhatók Titónak, így azok önszántukból vagy kényszerből kivonultak a közéletből. Jugoszláviában tehát a nagyobb szabadság kérdésére is negatív választ adtak. Mégis az 1974-es alkotmány nagyobb mozgásteret adott a Jugoszláviát alkotó köztársaságoknak, és főleg a tartományoknak, amelyek szinte kiegyenlítődtek a köztársaságokkal.

A titoizmusban a magyar lakosság és magyar értelmiség megosztására egy működőképes taktikát eszeltek ki. Újvidéket gyors ütemben tették nagyvárossá, egyetemeket, kultúrintézeteket alapítottak vagy telepítettek oda, így az a helyzet állt elő, hogy az értelmiség és a tanuló ifjúság Újvidékhez kötődött, míg a kibocsátó környezet, a magyarlakta falvak, városok már nem tudtak megélhetést, megfelelő munkát biztosítani. Visszatérni a szülőfaluba, szülővárosba egyet jelentett a nagy álmokról való lemondással. A csúcsértelmiséget ráadásul a Kommunista Párt, majd a Kommunista Szövetség magához láncolta. Viszonylag szabadon kutathattak, írhattak, és sokan élve a lehetőséggel egészen jó tudományos pályát futottak be. Azonban ennek alig volt hatása a kibocsátó közegre, és miközben Újvidéken és a közeli Temerinben hihetetlenül sok magyar csúcs értelmiségi élt. A "maradék magyar lakosság" művelésére maradtak a tanárok, tanítók, óvónők akiket szintén szemmel tartott a párt, és a papok, akiket igyekeztek elszigetelni, és a vallást mint olyat, nevetségessé tenni a papokkal együtt. Mindez azt is jelentette, hogy az értelmiségnek baloldalinak kellett lennie, azonban a kötelező szerepvállalás ellenére a liberális vonal, amelyet a titoizmus hagyott megjelenni az országban (ausztromarxisták, nyugati filozófusok, esztéták művei is megjelentek a belgrádi és zágrábi könyvkiadónál), tartós jellemzője lett a vajdasági magyar értelmiséginek, míg a nemzethez tartozás kerülendő, azaz jól átgondolandó téma volt.

A vajdasági magyarság köréből a liberálisnak beállított értelmiségiek jártak rosszul. Ők a nyugatos 1968-as alapokra támaszkodtak, különösen az Új Symposion körül tömörülők. Ez a folyóirat vált „túl szabaddá”, s ezért 1970-hez közeledve egyre több botrány lett a lap körül. 1971-ben a lap egyik számát betiltották, és a szerkesztőséget leváltották (ERDŐSI Vanda. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/120/erdosi.htm)

 

6.3. Nemzetközi impulzusok

1948 után Jugoszlávia sajátos utat járt be. Az El-Nem Kötelezettek Mozgalmának alapító tagja volt, Tito pedig nemzetközileg elismert államférfi lett. Magyarországon is egyre enyhült a diktatúra, és ez jó volt a vajdasági magyarságnak. A jugoszláv útlevél a hatvanas évektől egyre többet ért, és a magyarok közül, arányukhoz képest, sokan elmentek Németországba vendégmunkásnak. Ez jó volt Jugoszláviának, ugyanis nem volt munkanélküliség, másrészt a Németországban megkeresett pénz egy része jugoszláv bankokba vándorolt, vagy Jugoszláviában fektették be.

Az országot minden irányból dicsérték, Tito rengeteg országot látogatott meg, és Jugoszláviába is minden szinten és mindenhonnan jöttek látogatók (Az El- Nem Kötelezettek Mozgalmának országai). Ebben a helyzetben a jugoszláviai magyarság úgy érezhette, hogy jó helyen van.

Ugyanakkor ebben a „jó helyzetben” az is benne volt, hogy támogatták az identitás feladását. Íratlan szabály volt, hogy hivatalos iratot szerbül írtak alá, mint ahogy az is, hogy magyarról átváltottak szerbre, ha egy szerb csatlakozott a társasághoz. Később támogatták azt, ha a magyar hátterű emberek jugoszlávnak vallják magukat, az egyre több etnikailag vegyes házasságból született gyerekek esetében már az anyakönyvezésnél azt mondták a szülők, hogy a gyerek jugoszláv, és rendszerint nem magyar tanintézményekbe íratták őket. Persze ezek nem voltak kőkemény szabályok, mindenre lehet ellenpéldát is találni, mert a titoizmusban ekkor a „lassú víz partot mos” taktikát választották. Érdekes, hogy pl. Szabadkán megfigyeltek egy „punk” társaságot, akik a Fasizmus áldozatainak terén a szobornál gyülekezett. Ezt a fajta szegregációt nem értették, pedig csak arról volt szó, hogy a Szabadkára középiskolába kerülő fiatalok nem tudtak elég jól szerbül, és így keresték egymás társaságát.

 

7. A rendszerváltások

7.1. Tito után is Tito (1980–1989)

Tito halála után majd egy évtizedig folytatódott az éltetése.

 

Részben az „ikon” mögé bújtak a tehetségtelen politikusok, részben pedig nem tudtak kilépni az árnyékából, valamint nem tudták kezelni a visszafizetendő adósságot. Ekkor kezd megroggyanni a jugoszlávizmus makulátlan csengése, hiszen az emberek egy mély válsággal szembesültek (ČALIĆ, Mari-Žanin 2010: 328), hiánycikk lett a kávé, a csoki, a mosópor és a benzin. Ennek ellenére mindenki kitartott a Tito után is Tito jelszónál. Még nagyon erősen éltek a tilalomfák, nem lehetett Titót kritizálni, nem lehetett a nemzeteket és nemzetiségeket gyalázni, a pártot csak óvatosan lehetett kritizálni. Néhány év elteltével azonban megjelentek a valódi pluralizmust követelők. Az államelnökökről általában rosszakat írt a bulvárosodó sajtó. A negatív kritikára egyre fogékonyabb lett a lakosság, aki az éppen meglendülő inflációt szenvedte el. A titoizmusban nemzeti értelemben visszafogott és korrekt beszédet először az albánokkal szemben hágták át, majd minden szélsőséges kör mindenkiről tisztelet nélkül kezdett beszélni (ez egyébként eddig is benne volt a viccekben). Az utolsó tilalomfa Tito mítosza volt, de elsősorban szerb rojalista körök és erősen szerb nemzeti érzületű emberek, akik közül nem is egyet meghurcolt a titoizmus, elkezdték a Tito ellenes diskurzust.

Horvátországban is mozgolódni kezdett az eléggé definiálatlan ellenzék. Annak definiálatlansága azt is takarta, hogy milyen a viszonyulásuk az egykori Független Horvát Államhoz, amitől joggal félhettek. Ebben a pillanatban jelent meg Szerbia, és az egész Jugoszlávia megmentője, Milošević.

 

7.2. Rendszerváltás Magyarországon és a szovjet érdekövezetben

Magyarország lakossága és értelmiségei a Szovjetunióban meghirdetett peresztrojka után valóban újszerűen kezdtek viselkedni, így egy idő után az 1956-os forradalom is szóba kerülhetett. Sőt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egyik vezető alakja, Pozsgai Imre, forradalomnak nevezte azt 1988-ban.  Az MSZMP-ben is reformokat akartak (BEREND 2012: 56). Ezután az ország rohamosan változott, hogy 1989. június 16-án újratemessék Nagy Imrét. Az esemény komor méltóságából egy karakteres beszéd emelkedett ki. Orbán Viktor a szovjet csapatok kivonását követelte, és az addig ki nem mondott dolgok sorát szőtte beszédébe.

Az egész vitának, és magának az eseménynek is hatása volt a vajdasági magyarokra is, végre büszkeséggel tekinthettek az anyaországban történő eseményekre. A délszláv állam egyre kevésbé volt vonzó, még azoknak a magyaroknak is, akik őszintén hittek a testvériség-egységben, és Magyarországra, mint szovjet csatlósra tekintettek, amely nem független. Ez persze nem zavarta őket, a Kádár-érában átjártak az olcsó élelmiszerekért, miközben némi alkoholos italt is átcsempésztek, az értelmiség pedig olcsó könyveket is beszerezhetett.

A rendszerváltozás eseményei, az ellenzéki kerekasztal, az alkotmánymódosítás, és az első szabad választások gyorsan követték egymást. Antall József kijelentése arról, hogy 15 millió magyar elnöke kíván lenni, azonban ismét felszította a félelmeket, főleg azért, mert az egyes médiák nem közvetítették, nem írták le, hogy lélekben kíván 15 millió magyar elnöke lenni. Néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a vajdasági magyarság a helyén értelmezze Antall József kijelentését, hiszen nem voltak hozzászokva ilyenekhez, másrészt pedig Szerbiában éppen erősödőben volt a nacionalizmus, ezenkívül a titoizmus reflexei is feléledtek. Mégis Szerbiában is érezhető volt, hogy új korszak kezdődött.

Hihetetlen volt, hogy az NDK milyen gyorsan összeomlott, miután – ismét Magyarország – megnyitotta az ott tartózkodók előtt a nyugati határt. A csehszlovák, a lengyel és a bolgár összeomlás várható volt, azonban a romániai összeomlás nem tűnt valószínűnek, miután olyan hírek érkeztek, hogy Ceaucescu bevetette a hadsereget, az viszont, hogy a Szovjetunió is összeomlott, váratlan volt.

Jugoszláviában az előre nem látott változások sorozata, az, hogy szét fog esni az ország, valamint az, hogy Magyarország ismét fontosnak tartotta a magyar kisebbségeket, azt eredményezte, hogy Magyarország ismét az egyik legfontosabb viszonyítási pont lett. Ez azért függött attól is, hogy milyen kormányok voltak hatalmon.

A rendszerváltás egyik hajtóereje volt a nyugati integrációkba való belépés lehetősége, már külügyminisztersége idején Horn Gyula felvetette a NATO-ba való belépést, azonban az EU-ba való belépés évekig célja volt Magyarországnak, ami 2004-ben meg is történt (BEREND 2012: 51).

 

7.3. Negatív rendszerváltás Jugoszláviában

A vajdasági magyarság identitásváltozása miatt fontos értenünk a Jugoszláviában lezajló, az ország széteséséhez vezető folyamatokat. Tito politikai testamentuma az volt, hogy halála után az országot egy nyolctagú államelnökség irányítsa, a hat tagköztársaság és a két tartomány egy-egy képviselője, rotációs rendszerben. Ez 1974-ben tökéletes megoldásnak tűnt. Azonban a nyolcvanas évek gazdasági válsága, Tito karizmájának eltűnése, valamint a koszovói események egyre gyorsuló tempóban ásták alá az országot.

Koszovó esetében az albánok részéről a köztársasági státusz kérdése merült fel, amire az országos reakció az volt, hogy csak a jugoszláviai nemzeteknek lehet köztársaságuk, a nemzetiségeknek nem. Ettől az albánok joggal érezhették magukat másodlagos polgárnak, ráadásul a Koszovón élő albánok egy más kultúrát, sőt civilizációt képviseltek, muzulmánok voltak és nagycsaládban éltek. Ez a fajta életmód ősi és hatékony nemzetmegtartó viselkedésforma volt, amikor még a gyermekhalandóság nagy volt, azonban a gyermekhalandóság csökkenésével nagyon hatékony lett a népszaporulatot illetően. Az albánok száma ütemesen nőtt, ami egyre nagyobb súlyt adott követeléseiknek.

Jugoszlávia válsága tovább mélyült, amikor Szlovéniából és Horvátországból elkezdték feszegetni a koszovói rendkívüli állapot fenntartásának költségeit, és az ország költségvetésének igazságos elosztását. Ezután éleződött ki a szeparatizmus diskurzusa, ami 1988-ig a sértegetések szintjére emelkedett, majd a hat tagköztársaság meddő megbeszéléseiben folytatódott.

A jugoszláv államelnökség működése ekkorra már ellehetetlenedett, ugyanis a Szerbiában abszolút hatalmat szerző Slobodan Milošević az 1989-es gazimesztáni beszédében az egész ország megmentőjének szerepét vette fel, eközben a koszovói vezetés élére a saját emberét állította (Rahman Morina). Vajdaságban az 1988-as joghurtforradalommal Milošević köre megdöntötte a vezetést, és oda is a saját embereit tette, hogy végül szoros szövetségben Montenegróval lehetetlen legyen bármit is érvényre juttatni akarata ellenére. De az érme másik oldala az volt, hogy az államelnökség felét kitevő másik négyes blokkolni tudta a Miloševićre hallgató négyes óhajait. Amennyiben tehát a másik négy tagköztársaság akarta, megakadályozta a Szerbiából jövő kezdeményezéseket. Ekkor Milošević úgy döntött, hogy az utcára viszi a politikát. Szerbia-szerte ún. „mítingeket” rendezett, ahol politikáját éltették. A válság 1990-ben érte el a csúcspontját, amikor a szlovének megakadályozták az igazság-mítinget Ljubljanában. Az igazság-mítingek felülről szerveződő tüntetések voltak, amelyek Szerbia egységét és erejét voltak hivatottak megmutatni, egy ilyen „mítingből” nőtt ki 1988-ban a vajdasági „joghurtforradalom” is. A fenyegető és felhergelt tömegtől megijedve lemondott a vajdasági vezetés. A „mítingekre” embereket autóbuszokkal, vonatokkal szállítottak egy-egy helyszínre, tulajdonképpen egy országos vándorrendezvény volt. A munkások részvétele részben kötelező volt, azzal, hogy aznap nem kellett dolgozniuk. Ljubljanában is lehetséges volt egy hasonló forgatókönyv, mint a Vajdaságban, ezért a szlovének a meghirdetett napon Szerbiából egy vonatot és autóbuszt se engedtek be.

Ezután a Jugoszláv Kommunista Párt utolsó ülésén, január 23-án (ČOLAK 2017: 505) még magasabbra hágtak az indulatok. Miután a szlovén delegáció javaslatait mind leszavazták, Ciril Ribičić bejelentette, hogy a szlovének távoznak. Erre a horvátok nevében Ivica Račan is bejelentette, hogy a horvát delegáció is távozik. Ezután Milošević vette át a szót, és azt mondta, hogy az ülés folytatódik, hiszen a működéshez szükséges létszám megvan. Mások ezzel nem egyeztek, ezért a kongresszus levezető elnöke szünetet rendelt el, ami után már nem ült össze a kongresszus. A koszovói állapotok tehát eljuttatták a délszláv állam vezetőit oda, hogy egymással is „foglalkozzanak”. Ezután Milošević szoros szövetségre lépett a hadsereg vezetőivel, akik hithű titoisták voltak, és az ország egyben tartását tekintették alapfeladatuknak. Ugyanekkor Milošević hatásosan bujtotta fel a horvátországi és boszniai szerbeket a szerb pravoszláv egyházzal, aki újratemetéseket rendezett második világháborús áldozatoknak, és elkezdődött a kétségtelenül sok áldozat emlékének felidézése, amelyet Milošević manipulációra, a sebek feltépésére használt.

Ebben a zavaros korszakban volt mégis egy év, amelyben a magyarság tele volt reménnyel. Az akkor még egyedüli magyar érdekképviseleti szervezet, a VMDK évkönyvében, a Magyarok Jugoszláviában `90 címűben (KALAPIS–SINKOVITS–VÉKÁS (szerk.) 1990) a közszereplők, az értelmiségiek és a politikusok a jövő lehetőségeiről, a múltról és jelenről írnak a reménység hangján. Azonban 1991-től bekövetkezik a „negatív rendszerváltás”, és Jugoszlávia népe visszatér a több évtizede lappangó kérdésekre, ami fegyveres összecsapásokhoz vezet.

 

7.4. A miloševići időszak

Miloševićet a válság hullámai hozták előtérbe. Az első sikere ill. látszatsikere a koszovói kérdés lecsendesítése volt, és a híres kijelentése, mely szerint a szerbeket senki sem verheti. Eközben már megszerezte a főbb szerb médiák feletti kontrollt, továbbá nagyon ügyesen vegyítette a titoista és a nemzeti retorikát, ezenkívül jól tudott angolul, és nemzetközi banki tapasztalatai is voltak.

A Milošević-korszak rendkívül nehéz volt. Ez részben abból adódott, hogy észrevétlenül, azaz szinte észrevétlenül alakult ki, hogy ezután a szorítás egyre nehezebbé váljon. A szorítás, a titoista internacionalista diskurzus, amelyet a vajdasági magyarság hallgatólagosan elfogadott, ill. nyilvánosan bírálni nem mert, lassan egy szerb színezetet kapott. Ékes példája ennek Milošević könyve (MILOŠEVIĆ 1989). A két diskurzus fúziójának az 1989. június 28-ai gazimestani beszéd tekinthető. Ettől azonban a magyarság látásmódja egyszerűsödött, de a félelmei is megnőttek.

Egyrészt láthatta, hogy a Vajdaság „cirillizálása” folyik, azaz az addig használt latin betűs írást a háttérbe szorították, az iskolákból kivezették az addig sem komolyan vett magyar nyelv mint környezetnyelv tanítását. Számlák ugyanúgy érkeztek, csak cirill írással, és az utcákon egyre gyakrabban használták, ahogy azt a törvényben is szabályozták. Mindenesetre az emberek a szimbólumok szintjén is érzékelték a változást. Másrészt az események sorjázása, a féktelen nacionalizmus megnyilvánulásának egyre nagyobb terjedése félelemmel töltötte el a magyarságot. Az akkori elit, és a lakosság is Magyarország felé, de még inkább az EU felé figyelt, miközben a bátorság legnagyobb politikai megnyilvánulása az volt, hogy a magyarság nem akar beleszólni a délszláv népek történelmi vitájába. Közben a horvátországi fegyverexport, vagy egy-egy Csurka István kijelentés egészen nagy félelmet okozott.

A kevésbé bátor egyének, ill. azok, akik nem hittek a kisebbségi pozícióból történő érdekérvényesítésben, a Demokrata Pért felé fordultak, miközben a magyarságot szolgáló pártok száma egyre nőtt. Volt egy pillanat, amikor már hat ilyen párt volt, és csak az egyiket hozta létre a rendszer. A másik öt párt szerveződési, ideológiai hangsúlyeltolódások, valamint személyes okokból vált szét, ill. jött létre. Azonban érdemes kiemelni, hogy mindkét attitűd a fennálló rendszer ellen irányult. Ám a kisebbség évtizedeiben felhalmozott tapasztalat azt diktálta, hogy nem mentek sem a politikusok, sem az egyének nyílt sisakkal Milošević ellen. Nem lett volna értelme, és felesleges kockázatot is jelentett volna. Meghagyták ezt a szerb pártoknak és politikusoknak.

Ekkoriban a vajdasági magyarság legszebb álma az Európai Unió volt, a magyar pártok és az egyének is így vagy úgy, de a Demokrata Pártot támogatták, mert benne látták az ígéretet. Emellett most már egyöntetűen az anyaországra figyeltek, a széthulló országban elfogyott a tér és a levegő körülöttük, és Magyarország került a fókuszba.

 

7.4.1. A tagköztársaságok útjai

A szétesés ritmusát Szlovénia diktálta, és ezt Horvátország próbálta követni. A két leendő ország nem volt egyformán felkészülve. A szlovének megszerezték a területvédelmi egységek fegyvereit, mire a Jugoszláv Néphadsereg minden más köztársaságban begyűjtötte a területvédelmi egységek fegyvereit (eredetileg úgy képzelték, hogy Jugoszlávia esetleges védelmét sorkatonák, a helyi tartalékállomány, és a területvédelmi egységek látják el.)

A Jugoszláv Néphadsereg nem csak fegyveres egység volt, hanem „nevelő intézet” is. Minden katonából hithű jugoszlávot próbáltak nevelni, elég nagy hatásfokkal, így volt ez a magyar nemzetiségű katonákkal is, amit az is súlyosbított, hogy besorozáskor olyan egységekbe kerültek, ahol általában nem voltak más magyarok. Mégis Milošević soha nem lett népszerű a magyarok körében, az affajta deformált jugoszlavizmus, amit ő képviselt, nem volt vonzó.

Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kikiáltották függetlenségüket (PÁNDI 219., 223). A szlovének nagyjából egy hétig tartó háború után elérték céljaikat, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) nem tudta elfoglalni az összes határátkelőhelyet, és a fővárost sem. A nemzetközi tényezők tárgyalóasztalhoz ültették a feleket, és Szlovénia hat hónap után aktivizálhatta a kilépését.

Horvátország nagyjából fegyvertelen volt, az ottani szerbek fellázadtak, és gyakorlatilag 1990 nyara óta nem volt felettük kontrollja a nacionalista horvát kormánypárt vezette kormánynak, ezután elkezdődtek a lövöldözések 1991 húsvétján a Plitvicei-tavaknál, majd Kelet-Szlavóniában. A Jugoszláv Néphadsereg „igyekezett szétválasztani a harcoló feleket”, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy biztosította a Horvátországból kiszakadó szerb területek határait.

A boszniai polgárháború még komplikáltabb és szerencsétlenebb volt, és a horvátországival párhuzamosan, ill. kölcsönhatásban folyt. Itt a Jugoszláv Néphadsereg fegyverei szerb kontroll alá kerültek, akik így évekig túlerőben voltak. Kiemelkedő Szarajevó több mint 1400 napig tartó ostroma, ezenkívül sok emberéletet követelt a brčkói áttörés, ahol a szerbek összekötötték a nyugat-boszniai és kelet-boszniai területeiket. Természetesen a legtöbben a srebrenicai tömeggyilkosságra emlékeznek, noha már a hadműveletek kezdetétől öltek meg fegyvertelen civileket. Különösen szerencsétlen volt, amikor a horvátok és a muzulmánok is egymás ellen harcoltak. Végül az amerikai bombázás szüntette be a háborút a felek között.

A vajdasági magyarságban ezek az események egy világ összeomlását jelentették. A titoizmus egészében a testvériség-egységet kellett éltetniük, és a visszaemlékezéseken gyakran emlegették a „Horthy-fasizmust”, de eközben a délszláv népek estek egymásnak. A montenegróiak is részt vettek a háborúban a szerbek oldalán, de a saját határaik közelében, ami azt is jelentette, hogy pl. Dubrovnikot ágyúzták. Macedóniát hagyták kiválni, miután a Jugoszláv Néphadsereg felbomlott, és okafogyottá vált az egész ország egyben tartásának titói imperativusa. Azonban Macedóniának az abszolút nulláról kellett kezdenie az államépítkezést, szinte a rendőrségnek sem volt kézifegyvere. A magyarság jugoszláv identitása a hosszú évtizedek alatt összefonódott a titoizmussal, és a kettő együtt sokaknak kedves még ma is, noha már fizikailag nem létezik az az entitás, amihez kötődik.

A délszáv háborúk rettegései is beleégtek a vajdasági magyarság tudatába, a hadsereg a sorkatonákat éles helyzetben vetette be, a harcképes lakosság pedig számíthatott arra, hogy behívják. Ezt a helyzetet a magyar érdekvédelmi politika úgy kezelte, hogy nem szólt bele a délszláv népek vitájába, majd pedig kiadták, hogy semmilyen behívót ne vegyen át senki. Ez egyben azt is jelentette, hogy sokan a Kádár utáni, immár elfogadó Magyarországon találtak menedéket. Még így is, az általában fiatal életek megtörtek, noha a vajdasági magyarság jugoszlávságából előnyök is származtak, például a nyelvtudás és az, hogy nem éltek bennük a kádári reflexek. Sokan közülük végleg Magyarországon maradtak,  vagy nyugatabbra költöztek. A délszláv háborúk tehát elvették azt az otthonosság-érzést, ami a titoizmusban kialakult. Ellenben a figyelmet Magyarországra irányította. Közben Magyarországon is egyre jobban értették a magyar kisebbségek helyzetét, így diplomatikusabban, finomabb eszközökkel tett a vajdasági, horvátországi és szlovéniai magyarokért is.

 

7.4.2. A második háború

Az 1995-ben amerikai nyomásra megtárgyalt daytoni békeszerződést 1996-ban Párizsban alá is írták, de Szerbiában tovább is tartott a válság, a magyarok közül sokan nem mertek hazajönni, és évekig nem látták családjukat. Amikor valaki ki akart utazni az országból, az akkori viszonyokban borsos illetéket kellett fizetnie. Milošević hatalma lassan elkezdett erodálni, miután az egyetemi hallgatók váltak a legfőbb ellenzékévé.

 

Erre ő szokása szerint új háborúba menekült. Ezúttal a koszovói, račaki tömeggyilkosság történt meg. Milošević viszont a rambouillet-i tárgyalások során nem volt konstruktív, sőt ellenséges volt, ezért az USA és egyes szövetségesei ismét bombázták, ezúttal 1999. március 24-étől, gyakorlatig június 6-áig, noha de iure március 23-tól június 10-éig tartott a hadiállapot.

 

Az effektusa hasonló volt az első háborúsorozathoz, azonban abban különbözött, hogy magyarlakta területekre is hulltak bombák, főleg Újvidéken, s így gyakoriak voltak a bombázás elleni magyar megnyilatkozások is. Ráadásul az elhúzódó Milošević-hatalom idején az emberek felélték tartalékaikat, és a szegénység állapotába kerültek, amely ma is rányomja a bélyegét az országra és a magyarságra is.

A jugoszláv széthullás eseményei érthető módon az anyaország felé orientálták a vajdasági kisebbségi magyarságot. A titoizmusban elfelejtetni próbált magyar összetartozás érzése ismét megerősödött, noha a titoizmus iránti nosztalgia kitörölhetetlen, hiszen az ország széthullásában játszott történelmi felelőssége nem nyilvánvaló, sőt országa 9-10 évvel túlélte őt.

 

7.4.3. A kis magyar rendszerváltás a felbomló Jugoszláviában

A magyarországi rendszerváltás és az európai történések, valamint a titoizmustól való eltávolodás az általa levezényelt tömeggyilkosságok megismerésének hatására végre szelet adott a magyar önszerveződés vitorlájába. A Milošević elleni ellenszenv is közös volt. Magyarként hallgatva a szövegeit egyértelmű volt, hogy nem tiszták a szándékai. A történelmi VMDK megalakulása utáni választásokat követően büszkén mondták, és plakátolták ki a falakra, hogy milyen sikeresek voltak a választásokon (az első körben a legtöbb magyar jelölt bejutott). Azonban mindez értelmet adott az addig nagyon kimérten működő kultúregyesületeknek, amelyek a "helyi politikában" kaptak szerepet beszélgetések, találkozók megszervezésével. Ugyanakkor az akkor még nagyon modern civil szervezetek (NGO-k) is megjelentek, egyik-másik egészen jelentős hatást gyakorolt. Az értelmiségiek egymást is meghallgatva, valódi autonómiát követeltek, azonban az, hogy ez milyen legyen, eltértek a vélemények, és ez (is) a pártok sokasodásához vezetett. Felmerült a szüksége annak, hogy legyen, létezzen egy közös fórum, platform, amely az egész vajdasági magyarságot képviselné.

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) 1999. augusztus 20-án alakult meg, a gyakorlatban félillegálisan, hiszen volt arról törvény, hogy a polgárok szerveződhetnek, azonban az MNT minőségileg újat jelentett, a törvényhozás majd 2002-ben követi a valóságot a nemzeti tanácsokról szóló törvényben. A vajdasági magyarság legjobbjai, megelőzve korukat, nagyon kreatív módon alkottak nagyot a politikai érdekképviseletben.

 

8. Az délszláv állam utórezgései

8.1. A szerbiai rendszerváltó pártok kudarca

Milošević bukása nem következett be Koszovó elvesztésével, sőt a helyzet súlyosabbá vált. A rendszeresen tüntető egyetemistákat rendszeresen szétverték a rendőrök, és ez az idősebb lakosság gondolkodását is átformálta, megjelentek az ellenzéki médiák, helyi tv-k, a rojalisták utódai, és a liberális-technokrata réteg is szerveződött. Az utóbbiakat gyűjtötte össze a Demokrata Párt. Egyre többen hitték az országban, hogy az addig lezajlott szavazásokat manipulálták, azaz szavazatokat loptak. Ezért forrósodott fel a hangulat, majd 2000. október 5-én általános parasztsztrájkot hirdettek meg útlezárásokkal, de az események furcsa fordulatot vettek, és a belgrádi tömeg megtámadta az állami intézményeket és az államot szolgáló médiát. És a rendszer megdőlt. Nemsokára Miloševićet letartóztatták, majd kiszolgáltatták a hágai Nemzetközi Bíróságnak.

A Milošević korszaktól a vajdasági magyarság a Demokrata Párt fő szövetségese volt, noha az nem viselkedett méltányosan vele. Egyrészt igyekezett minél több magyar szavazót eleve elszippantani „a magyar pártoktól”, másrészt a koalíciós megállapodásokat és ígéreteket tett a választások előtt, amit nem tartottak be. Az ilyen viselkedés ellen a magyarság nem tudott ellenszert találni, a demokráciában ugyanis kódolva van a többség hatalma, amivel Szerbiában éltek és visszaéltek is.

Országos szinten a polgári pártok kormányzása idején, főleg a rövid Đinđić  miniszterelnökség idején a reáljövedelmek a négyszeresére nőttek, mivel az országellenes szankciók megszűntek, és a gazdaság éledezett. Ennek ellenére a demokraták súlyos hibákat követtek el. Egyrészt Đinđić halála is az amatörizmus jeleit mutatta, azt, hogy mennyire védtelen volt a kormányelnök, és mennyire profik voltak azok, akik meggyilkolták. Azonban más makroökonómiai lépések is a dilettantizmust mutatták, persze ehhez hozzá kell venni az ország tőkeszegénységét és a nyugatiak tapasztalatát. Az életszínvonal fenntartása érdekében fontos cégeket adtak el. Másrészt az ellenzéktől félve, amely lerázta magáról Šešelj és a Szerb Radikális Párt örökségét, nem mertek Koszovóval kapcsolatban semmit sem lépni, olyannyira és olyan sokáig, hogy ezt Nyugatról is megunták, és hagyták az egykori radikális nemzeti pártból a politikai közép felé húzódó Haladó Pártnak a hatalomra jutását.

Ez jelentősen megingatta a vajdasági magyarság kialakult viszonyulási rendszerét. Az egyetlen parlamenti párt, a VMSZ, konfliktusba keveredett a Demokrata Párttal már a Haladó Párt hatalomra jutása előtt az autonómia kérdésében. A legsúlyosabb vita a Vajdaságnak járó költségvetési „visszaosztás” miatt alakult ki. Ezután a Demokrata Párt össztűz alá vette a VMSZ-t, amely a lassan győztessé váló Haladó Párt szövetségese lett.

Strukturális értelemben tehát a helyzet hasonló a két világháború közötti helyzethez, azzal a különbséggel, hogy legalább az elvek szintjén a jó kapcsolatokat hangoztatják mindkét oldalon.

 

8.1.1 A Magyar Nemzeti Tanács, mint lehetőség a kisebbségi lét törvényes és viszonylag állandó önszerveződésére

Az MNT gyakorlatilag értelmiségi és polgári kezdeményezésre alakult meg. 2002-től már törvény szabályozta az MNT-t. Ettől kezdve nő a politikai súlya. Politikai testületként a VMSZ mint legnagyobb párt és a többi kisebb magyar párt vitája jellemezte. A vita tárgya elvben a reprezentáltság volt, azaz, hogy ki mennyire reprezentálja a magyar lakosságot. Az első törvényes szabályzás 2002 szeptemberében történt, ekkor a Magyar Nemzeti Tanács létszámát 35 főben határozta meg. Őket elektorok választották, vagyis a hatalomban valamilyen szinten (helyi, vajdasági, köztársasági, országos) résztvevő személyek. Az első törvényesen megválasztott és összeülő Magyar Nemzeti Tanács 2002. október 19-én kezdte meg munkáját. Meghozta alapszabályzatát, ügyrendjét, és elnököt választott, Józsa László jogász személyében. Ez példátlan volt, egyetlen más magyar közösség sem ért el ilyen eredményt. Az okok hosszasan elemezhetők, nyilván része van ebben annak, hogy a VMSZ és a rendszerváltó szerb pártok akkor még jó kapcsolatban voltak, ezenkívül annak, hogy az autonómia mint olyan nem volt ismeretlen Jugoszláviában, és annak is, hogy a Milošević utáni Szerbiának bizonyítania kellett.

            Az érdemi érdekképviselet azzal kezdődött, hogy bizottságokat állítottak fel, amelyek közül a legfontosabb az Intéző Bizottság, ezenkívül szakmai bizottságok is létrejöttek. Józsa László 2010-ig vezette a testületet, és ez alatt az idő alatt egy alapos és komoly szervezetté érett. Azonban a VMSZ ellenzéke ellenezte az elektorok általi választást, és a magyar lakosság egészének megszavaztatását akarta. Ezenkívül hevesen támadta a pragmatikusan politizáló VMSZ-t, aki nem tudott maximálisan jó törvényt kicsikarni a már nem baráti rendszerváltó kormányzattól, így azt fogadta el, amit abban a pillanatban lehetett. Ezután elkezdődött a polgárok bejegyzése a magyar szavazók listájára, és 2010-ben a közvetlen választásokon még erősebb alapokon jött létre az MNT. Az új elnök Ifj. dr. Korhecz Tamás lett, aki maximálisan kihasználta a törvény adta lehetőségeket, és fokozta az intézmény szervezettségét, és objektíven nézve ekkor tudott az MNT a legtöbb törvény adta jogával élni. Egészen sok szakbizottság működött, stratégiákat alkottak meg az oktatásról, a tájékoztatásról, alapítói jogokat vettek át, és magyar szempontból kiemelt intézményeket jelöltek meg.

            Közben a Miloševićet leváltó pártok egyre gyengültek, nem tudtak mit kezdeni a koszovói kérdéssel, a gazdaság rossz teljesítményével, és az eladósodással. Ezenkívül 2008-tól a VMSZ is támadásaik alá esett. Közben a jobboldali, nemzeti oldal, az, amely lerázta magáról Šešelj örökségét, és új pártot alapított, 2008-tól egyre népszerűbb lett, és 2012-re győztek a választásokon.  Azóta képviselői egyre biztosabban gyakorolják a hatalmat. Korhecz Tamás 2014-ben leköszönt az elnöki posztról, azóta Hajnal Jenő az elnök. Az utóbbi időszakban alkotmánybírósági eljárás következtében sajnos csökkentették az MNT hatáskörét, miközben Magyarország és Szerbia kapcsolatai történelmi csúcson vannak.

            Az MNT viszonylagos súlyának vesztése mellett a magyar kormány egészen kreatív dolgokat talál ki, pl. a termelők helyzetbe hozását, a magyar állampolgárság és az azzal járó egyes kedvezmények kiterjesztését. Ezenkívül egyes magyar intézmények tulajdonjogát a birtokába vette, ill. maga is alapított intézményeket. Ezek némi biztonságot jelentenek, hiszen Szerbia is, többek között okulva a kommunista praxisból, a tulajdonjogot a következőkben is tisztelni fogja. Az MNT és a magyar tulajdonú intézmények viszonylag jó helyzetbe hozzák a magyarságot, de ez a „viszonylag jó” helyzet korántsem ideális, új ötletekre és erőfeszítésekre van szükség.

 

8.2. A váltakozó magyar kormányok hatásai

Magyarországon a pluralizmus kivívása óta (1989–1990) nyolc alkalommal tartottak szabad választásokat, és a politika sajnos kétosztatúvá vált. A baloldali kormányok, kivéve a Horn-kormányt, nem figyeltek a kisebbségi magyarok közösségeire. A Horn-kormány csendben, lehetőségeihez mérten támogatta a vajdaságiakat. Azonban a nemzet egyesítéséért a jobboldali kormányok tettek igazán. Orbán Viktor, amikor először megválasztották, diplomatikusan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy Magyarország és a magyar nemzet határa nem esik egybe. Az első Fidesz–FKGP-kormány idején bevezették a magyar igazolványt, sőt a pedagógusigazolványt is, ez serkentette a Magyarországra utazást, és egy, bár gyenge, de közjogi kapcsolatot is jelentett. Ezután a Gyurcsány-kormány ideje alatt sikertelen népszavazás történt az egyszerűsített állampolgárság ügyében. A többség ugyan megszavazta, de a választás a részvételi arány miatt érvénytelen volt. Ezt ma Magyarországon sokan szégyenletesnek tartják, viszont a kisebbségi magyarokból ez részben szomorúságot, részben dühöt váltott ki: „magyar voltam a szavazás előtt, meg a szavazás után is”. Azonban az egész ügyet lefedte, hogy végül mégis megszületett a törvény az egyszerűsített állampolgárságról. Ennek ellenére a többség nem felejtette el Gyurcsány Ferenc szerepét, és az sem véletlen, hogy a határokon túl Orbán Viktor a legnépszerűbb politikus.

A vajdasági magyarság viszonyulását a különböző kormányokhoz leginkább az „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” fejezi ki. Létezik benne egyfajta Magyarországtól is független magyar büszkeség.

 

8.3. A koszovói kérdés fogságában

Tito halála után Jugoszlávia, „kis-Jugoszlávia”, Szerbia és Montenegró, valamint Montenegró kiválása után Szerbia folyamatosan a koszovói válsággal küszködik. A megoldás körvonalai még ma sem látszanak, csak az sejthető, hogy Szerbia milyen kompromisszumot tart a minimálisan elfogadhatónak, amelyet a koszovói albánok nem tartanak tárgyalási alapnak. Azaz Szerbia még ma is a koszovói kérdésben vergődik.

A propaganda egyik fő törvénye, hogy nem lehet úgy semmissé tenni hatását, hogy egyből ellenpropagandát csinálnak. Ezt nem teszik Szerbiában sem, ám a kormányzat már egy lehetséges kompromisszumról beszél, ezzel szemben a Szerb Ortodox Egyház, amely más egyházakhoz viszonyítva sokat foglalkozik politikával – ezt így hozta a történelem –, erről hallani sem akar.

A híreket figyelve megállapíthatjuk, hogy a nyugatiakat a részletek nem nagyon érdeklik, csak békét akarnak, hogy a gazdaság minél jobban működjön, s hogy ez nekik minél több hasznot hozzon. Eközben Szerbia az EU-ba kíván jutni, miközben Koszovóval, vagy ahogy hivatalosan mondják, Prištinával meg kellene egyeznie. Ám a koszovói fél nem kíván kompromisszumokat kötni. Így tehát egyelőre nem lehetséges a megegyezés. Ez akkor lenne lehetséges, ha valaki változtat tárgyalási pozícióján, amiről nem tudni, mikor történhet meg.

A vajdasági magyarság azonban a koszovói válság történetében most van a legbiztonságosabb helyzetben. A könnyített módon megszerezhető állampolgárság védelmet is nyújt, ezenkívül lehetőséget is ad, hogy valahova elmenjen, mint uniós állampolgár az egyéni megoldásokra hajlamos vajdasági magyar, hogy valami értelmes munkával méltányos fizetést kapjon. Egyre több érv szól Magyarország mellett is, noha sokan nyugatabbra mennek. Így meg tudnak szabadulni a harminc éve ismételgetett szólamok hatásától, és esélyük nyílik méltó emberi életet élni.

Ugyanekkor ez azt is jelenti, hogy a rendszerváltáskor megfogalmazódott nemzetstratégia „az otthon magyarként boldogulni” koncepció is gyengül.

 

9. Következtetések

Megállapíthatjuk, hogy a vajdasági magyarság identitása több forrásból táplálkozik. A kisebbségben töltött nagyjából száz év létrejöttére, 1918-ra már nincs közvetlenül emlékező, s ez nagyrészt igaz az 1944–45-re emlékezőkre is.

Egyrészt a táj és a (magyar) lélek kapcsolata időtlen, a szülőföld mindig vonz, így volt ez, noha a világfolyamatok afelé mutatnak, hogy valahol máshol, nem a szülőföldön találjanak megélhetést az emberek.

Másrészt valami áthagyományozódott egy-egy családban, legfőképpen az, hogy magyarnak érzik magukat, és a magyar nyelvet beszélik. Ez egyfajta „alapidentitás”. Noha az is igaz, hogy a magyarság egy része ezt feladta, nyelvet és identitást váltott. Véleményem szerint a vajdasági többségi lakosságból sokan vannak, akiknek van legalább egy magyar felmenőjük, akikről tudnak vagy nem tudnak. A Trianontól eltelt majd száz évet történelmi, néprajzi, szociológiai módszerekkel megvizsgálva, a dokumentumok átgondolásával, de a jelenre figyelve is értelmes következtetésekre juthatunk. A könnyített módon megszerezhető magyar állampolgárság sokakat rádöbbent arra, hogy vannak magyar ősei, és sokan magyarul kezdenek tanulni.

Harmadrészt a vajdasági magyarság kötődik az anyaországhoz, egyre gyakoribb a kommunikáció az egyének és a politikum, az értelmiség, és a kultúra szférájában is. Jelképes, de fontos jelkép, hogy Csúrogon megtörtént a közös főhajtás Áder János magyar, és Tomislav Nikolić szerb államfők részéről 2013. június 26-án. Ezt egyéb gesztusok követték, 2014-ben eltörölték a Sajkás-vidéki magyarok kollektív bűnösségét. Azonban az lenne a fontos, hogy a közgondolkodás szintjén is a történelem részévé váljanak a megtörtént események, és ne maradjanak a bármikor felhasználható ellenségképnek. Ezenkívül két ízben is közösen vizsgálták a II. világháborúban elkövetett gaztetteket magyar és szerb történészek. A lelki és szimbolikus momentumok mellett a kötődés ápolásában része van az új technológiáknak is, de annak is, hogy Magyarországon már negyed évszázada beszélnek kisebbségi magyarokról, és egyre kevesebben vannak azok, akik meglepődnek azon, hogy pl. Szabadkán magyar hangot is hallanak. Így tehát Magyarország közvetlenül és közvetetten is fontos identitásformáló tényező.

Negyedrészt a vajdaságiak sajátos mentalitást alakítottak ki a délszlávokkal való kapcsolat révén. Ráérős, kávézgatós, a szomszéddal beszélgetős lett, legyen akármilyen nemzetiségű is a szomszédja. Még a toronyházakban is megtörténik, hogy ha hiányzik valami a konyhából, akkor kölcsönkérnek a szomszédból. A titoizmus is egy non-konformizmust sugallt, így a vajdasági magyarság viszonylag nonkonformista, hiszen a titoizmusban azért elég sok minden szabad volt, Titót, a politikáját, és a nemzetiségi kérdést nem lehetett büntetlenül bolygatni, de minden más szabad volt. Ennek máig érződik a hatása, és ez a hatás részben, egyre csökkenő mértékben átöröklődik az újabb generációkra is.

Ötödrészt az egy évszázadnyi kisebbségi lét kitermelt egy helyi értékekre támaszkodó identitást is, hiszen 1920 és 1944 után sem lehetett az anyaország felé orientálódni, így a vajdasági magyarság felfedezte magának, és kialakította a   Kosztolányi-, Csáth- és Sziveri-kultuszt, és még egy sor mást is. A bőség időszakában kialakultak a magyar intézmények, az egyetem, a sajtó, s különböző szervezetek. Azt hiszem, mindennek a hatását semmi sem tudja kitörölni. Azért sem mert ez korrelál az anyaország politikájával.

A hagyományőrzés és a kultúregyesületek is viszonylag hatékonyak, és úgy tűnik, hogy a hatékonyságuk egyre csak nő. Az a konzerváló attitűd, amely a hagyományőrzést jellemezte, kezd változni, és a ma emberéhez elfogadható, emészthető formában közvetíti a hagyományt, így az meg tudja élni azt. Hiszen a hagyományt nem csak őrizni kell, hanem megélni is, mert csak ezáltal őrződik meg.

A vajdasági magyar identitás vélhetően hatással lesz valamelyest az összmagyar identitásra is. Szerbiából viszont majd csak akkor tűnik el, amikor a magyarság. Szörnyű ilyet mondani, de a demográfia kegyetlen, számokkal dolgozik, és ha maradnak a trendek, a számok, akkor azok arra mutatnak, hogy a Vajdaság néhány évtized elteltével etnikailag egyszínű lesz. Ez a következtetés vonható le jeles demográfusunk, Mirnics Károly elemzéséből. Azonban nem mindegy, hogy ezek az évtizedek hogyan telnek el. Vajon úgy, hogy kilökdösik a vajdasági magyarság alól, vagyis elveszik, veszni hagyják az intézményeit? Vagy ezzel ellentétben azokat működtetik majd szerbiai állami pénzből, megfelelő biztosítékokkal, hogy ezáltal demonstrálják a nemzetiségek iránti tiszteletüket? A most uralkodó gondolkodás szerint a pénzeket igazítják a magyarok létszámához. Ezzel szemben azt kellene elérni, hogy a viszonyulás fordított legyen. Ha az állam a létszám csökkenésével arányosan csökkenti az állami ráfordítást, akkor egy negatív spirálba kényszeríti a kisebbségeket. Gondoljunk csak arra, hogy a házasulandók számíthatnak-e magyar szertartásra, számíthatnak-e magyar nyelvű óvodára és iskolára gyerekeik számára, és lehetséges-e, hogy gyermekeik megéljék magyarságukat úgy, ahogyan azt ők szeretnék. Ennek ellentéte lenne a felfelé vezető spirál, amelyben minden magyarnak minden jog és lehetőség adott volna, amit a szerb állam garantálna, hogy ne a szűkös, adósságokkal terhelt magyarországi költségvetésből kelljen védeni a szórványosodó magyarságot. A magyarországi politikumnak azt kellene elérnie, hogy a nemzet szempontjából fontos dolgok birtokában legyen (amire törekszik is), a szerb kormánynál pedig azt lenne ideális elérni, hogy vállalja a felelősséget a magyar lakosai iránt is, és ne hagyja annak aránytalan csökkenését. Így állna elő az a helyzet, hogy az anyaország olyan pluszt adhasson, amitől öröm lesz, de legalábbis nem hátrányos dolog, kisebbségi magyarnak lenni.

A demográfiai számok ugyan kegyetlenek, de az idők, a trendek változhatnak, s ezért tenni és reménykedni kötelező.

Egyetlen identitás sem statikus, a fentiekből is láthatjuk, hogy fokozatosan változik. A legfontosabb, hogy a magyarországi és a vajdasági magyar identitás egyre több interakcióban legyen, hogy kölcsönösen erősítsék egymást. Én úgy érzem, hogy a vajdasági magyar büszkeségben benne van, hogy nem csak kérni és kapni szeret az anyaországtól, hanem annak adni is.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

A. SAJTI E.–JUHÁSZ J.– MOLNÁR T. 2013. A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén (1945–1955). Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zentai Történelmi Levéltár, Zenta–Szeged

B. SZABÓ János 2013. Háború Bizánccal (Magyarország és a Balkán a 11–12. században). Corvina Kiadó, Debrecen

BATAKOVIĆ T. D.–PROTIĆ St. M.–SAMARDŽIĆ N.–FOTIĆ A. 2000. Nova istorija srpskog naroda. Naš Dom (L`age D`Homme), Beograd/Lausanne

BÁRDI N.–FERDINEC Cs.–SZARKA L. (szerk.) 2008. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest

BOZÓKI Antal 2017. A háborús bűnösség terhe. Eltörölték megszüntették?. Keskenyúton Délvidéki Tragédiák 1944–1945 Alapítvány, Budapest

BEREND, T. Ivan 2012. Evropa posle 1980, Arhipelag: Službeni glasnik, Beograd

ČALIĆ, Mari-Žanin 2010. Istorija Jugoslavije u 20. veku. Clio, Beograd

ČOLAK, Andrija 2017. Agonija Jugoslavije. Kako su posle Titove smrti republički lideri dokrajčili Jugoslaviju. Laguna, Beograd

HORNYÁK Arpád 2010. Találkozások – ütközések. Fejezetek a 20. századi magyar–szerb kapcsolatok történetéből. Pécs

LOSONCZ Márk (szerk.) 2017. Ki vagy te, vajdasági magyar? Forum Könyvkiadó, Újvidék

MILOŠEVIĆ, Slobodan 1989. Godine raspleta. Beogradsko Izdavačko-Grafički Zavod, Beograd

MIRNICS Károly 1996. Kis-Jugoszlávia hozománya: írások az asszimilációról és kisebbségről. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest

PÁNDI Lajos 1996. A kelet-európai diktatúrák bukása. Dokumentumgyűjtemény 1985–1995. Mozaik Oktatási Stúdió, Szeged

PAPP Árpád 1997. A Délvidék magyar újratelepítése 1699 és 1945 között. In: Létünk, 3-4. 308–331.

PAPP R.–SZARKA L. (szerk.) 2008. Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat - kulturális emlékezet. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta

ROMSICS I.–SZEGEDY-MASZÁK M. (szerk) 2005. Mi a magyar?. Rubicon Ház Bt., Budapest

ROMSICS Ignác (főszerk.) 2007. Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest

SPREMIĆ, Momčilo 2005. Prekinut uspon. Srpske zemlje u poznom srednjem veku. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Beograd

SZEKFŰ Gyula (szerk) 2017. Mi a magyar?. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., h.n

ZUNDHAUSEN, Holm 2008. Istorija Srbije od 19. do 21. veka. Clio, Beograd

 

ELEKTRONIKUS FORRÁSMŰVEK

LAKOFF, George and JOHNSEN, Mark 2003. Metaphors we live by. The University of Chichago Press.

http://shu.bg/tadmin/upload/storage/161.pdf (2018. 06. 23.)

 

ERDŐSI Vanda, Ellenpont és folytatás. A Symposion-mozgalom első korszaka

http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/120/erdosi.htm (2018. 07. 15.)

 

ISPÁNOVICS István 2008. A magyarok erőszakos kitelepítéséről, In: Hét Nap, LXIII. évfolyam, 3. szám

http://hetnap.rs/cikk/A-magyarok-eroszakos-kitelepiteserol-4684.html (2018. 07. 04.)